*** enyhe spoilerveszély ***
Tőlem nem megszokott módon, most egy különleges értékelővel – legalábbis számomra az – érkezem, ugyanis szokásomtól eltérően belekóstolok a filmek világába és a DC filmek legújabb tagjáról, a 2018-as év végén mozikba került Aquamanről tartok egy élménybeszámolót.
Nem igazán mozgom a filmek világában, nem is lennék igazán jó filmkritikus, mert nekem valami vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem – vagy próbálom keresni az értékeket, hiába nem tetszett -, szakmai szemmel pedig hiába is próbálnám nézni, tutifix, hogy nem menne. De mint egyszerű mozikedvelő, azért bizony én is megalkottam a saját kis véleményemet. Az Aquaman megtekintése után elolvastam pár szakmai értékelőt, valamint élménybeszámolót és azt tapasztaltam, hogy ezt a filmet vagy nagyon dicsérték vagy nagyon lehúzták. Bizony a filmnek megvannak a maga pozitív és negatív elemei is, de sajnos azt kell mondanom, hogy számomra a negatív elemek voltak túlsúlyban. Ettől függetlenül egy jó moziélménynek tudom be mégis, és mosolyogva gondolok vissza arra a majdnem két és fél órára.
A történet a következő. Adott egy fiú, aki két különböző nép szülötte. Nincs ebben semmi érdekes, láttunk már ilyet máskor is, itt azonban nem elhanyagolható, hogy az egyik szülő – apa, Tom Curry (Temuera Morrison) – a szárazföldön, a másik – anya, Atlanna (Nicole Kidman) – pedig a víz alatt él, s szöges ellentétei egymásnak. Természetesen a fiú ennek köszönhetően rendelkezik bizonyos különleges képességekkel, mint például, hogy normálisan kap levegőt a víz alatt, ugyanúgy tud beszélni itt, mint a szárazföldön, tökéletesen tud úszni, pazar a testalkata és még a vízi állatokkal is tud kommunikálni. Aztán a fiú férfivá cseperedik és azonnal belekeveredik egy hatalmi harcba féltestvérével, Ormmal (Patrick Wilson), aminek köszönhetően Arthur Curry, azaz Aquaman (Jason Momoa), Mera hercegnő (Amber Heard) oldalán egy veszélyes, kalandos út során igyekszik megszerezni Atlan király (Graham McTavish) rég elveszett szigonyát, s ezzel együtt próbálják megállítani a kirobbanni készülő háborút.
Az biztos, hogy a forgatókönyvírók egy cseppet sem hagyták a nézőket unatkozni, ugyanis a 143 percbe szinte mindent megpróbáltak belezsúfolni, aminek hatására néha volt egy olyan érzésem, mint amikor állok egy megtömött szekrény előtt (ez a szekrény a film) és meglátok egy két mm2-es helyet, aztán oda még szeretnék betuszkolni valamit. Valahogy ilyennek érzem az Aquamant is, hiszen ebben a filmben nincs egy pillanatnyi üres hely sem. Mindig történik valami – bár azt közel sem állítanám, hogy ez minden pillanatban a javára vált -, s ha éppen nem a cselekménnyel tartották fenn az érdeklődést, akkor a nézők szemét igyekeztek elkápráztatni. Azt kell mondanom, hogy a látványvilág valóban fantasztikus, Atlantisz egyszerűen gyönyörű, az atlantisziak öltözéke is igazán pazar, az épületek, a járművek nagyon szép látványt nyújtanak.
De sajnos pont ez a túlzsúfoltság az egyik indok, ami miatt számomra a film vesztett értékéből. Ennek ellenére mégis élvezi az ember amikor nézi. Ahogy Orlissa mondta, „baromira élvezed, egyszer őszintén, egyszer meg azért, mert már annyira kínos”. És tényleg. Kínos, hogy olyan dolgok kerültek bele a filmbe, amiknek nem feltétlenül éreztem ott a helyét. Ha csak azt veszem, hogy az egyik jelenetnél dinoszauruszokkal találkozunk; aztán a következőnél Aquaman magára ölti az Atlan király sok-sok-sok…sok éves maradványairól leszedett páncélt; vagy éppen az, amikor már a szigony megszerzése után Arthur egy titán méretű rák hátán a földet áttörve belovagol a csata kellős közepére. És akkor még nem is említettem, hogy Manta (Yahya Abdul-Mateen II) sisakja egy űrlény és egy hangya szerelemgyermekét juttatta eszembe – Orlissának a ’90-es évek Power Rangersét –, és nagyon-nagyon viccesen nézett ki. Néha olyan érzésem volt, hogy ez egy vígjáték… egy rettentően látványos kalandregénybe oltott vígjáték. Ezek a – számomra – mellényúlásnak számító elemek pedig komolytalanná tették az egész alkotást. Persze nem feltétlenül a komoly, átütő drámaiság volt gondolom a készítők célja, de én valahol azt érzem, hogy többet érdemelt volna Aquamen első, önálló filmje annál, mint amit kapott.
Ezzel szemben a háttértörténet, maga Atlantisz, a vízalatti népek látványilag és történet szempontjából is, a sivatagi jelenet, vagy akár a Tűzgyűrűnek nevezett párharc teljesen rendben volt. Akadtak benne igazán izgalmas jelenetek, és még a karaktereket is tudtam szeretni. Ez mind-mind hozzáadott a filmhez, és úgy gondolom, hogy valójában tök jó alkotás lehetett volna, ha nem rontják el többek között a már fent említett dolgokkal.
Ezentúl van még egy apróság, ami aztán tényleg teljesen szubjektív (mondjuk az egész értékelőm abszolút az), és nem is kifejezetten az Aquamannek rónám fel, hanem úgy általában az egy univerzumon belül játszódó filmeknek, még akkor is, ha az adott karakterek nem jelennek meg egymás filmjében. Mégpedig egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy itt van egy DC Univerzum, amiben már több film is helyet kapott, mint pl. az Alan Moore (író) és Dave Gibbons (illusztrátor) képregénye alapján készült Watchmen: Az Őrzők (2009) című film. De hova is szeretnék kilyukadni? Oda, hogy abban a filmben volt egy Éji bagoly nevű karakter, akit nem más, mint az Aquaman Ormját alakító Patrick Wilson játszott. Tudom, színészek, az a munkájuk, hogy különböző szerepeket játszanak, de nem lehetne, hogy legalább ugyanabban az univerzumban ne rohangásszon két azonos arcú szuperhős (vagy olyasmi) karakter?
De visszatérve az élménybeszámolóm központi témájához, ez egy nagyon szép, színes, látványos film, de sajnos az éppen viccesnek szánt vagy a totálisan nem odaillő elemek túlzottan elvitték egy negatív irányba, ahol azt éreztem, hogy gyerekek ez így nagyon nem jó. Részemről egyértelműen ez egy egyszer nézős movie volt, még Jason Momoa látványa sem tud rávenni, hogy ezt még egyszer megnézzem. Ha Atlantiszra és Momoára vágyom majd, akkor azt hiszem, hogy inkább egy jó Stargate: Atlantist (2004-2009) fogok előszedni.
Szerző
Hali!
Közel hasonló élménnyel távoztam a moziból én is, bár nőiesen bevallom én jókat kacagtam egyébként a filmen és a kínosabb jeleneteken. Nálam nagy kedvenc Aquaman és örültem, hogy kapott saját mozit. Plusz valljuk be ez a film minden hibájával együtt még mindig fényévekkel jobb, mint amit Green Lantarnel csináltak Disney-ék… Mondjuk az örök geg forrás marad és letörölhetetlen szégyen foltként feszít Ryan Reynolds filmográfiáján. Nemhiába emlegette meg a Deadpoolban is 🙂
Nekem a kedvencem „elemem” a végén anyuci köntöse volt. Végig feszülős cucban rohangált a nőci aztán a legvégén a harc után meg megjelenik abba a nem is tudom minek nevezzem, talán a neglizsé a leghelytállóbb. Meglehetősen hangosan fel is hördültem, hogy ez meg mibe van, azon röhögött a fél mozi…Na meg azóta is ezen röhög mindenki. Barátnőm szerint egyébként a régi filmekből előszedték a kellékeket és összedobálták a cuccokat. Jött a Jurassic Park meg a Trónok harca és a Gyűrűk Ura. Tippre ez Gandalf egyik elhasznált kaftánja lehetett 🙂
Szia 🙂
Őszintén szólva, azért mi is derültünk jókat Orlissával a moziban. Bár jóval otthonosabban mozgom a könyvek világában, a képregények pont nem képezik a zsánerirodalmamat, így valószínűleg, sőt egyértelmű, hogy rettenetesen alulképzett vagyok Aquamanből, de én is örültem, hogy kapott önálló filmet. Annak meg még inkább, hogy Jason Momoára osztották a szerepet (ennek már a Justice League moziba kerülésekor is örültem), mert őt amúgy is csípem.
Valóban, a Green Lantern egy kifejezetten felejthető film volt, s annál mindenképpen jobban sikerült az Aquaman.
Oh, azt a ruhát Orlissa is megjegyezte a moziban, na meg azt is, hogy ha volt ideje átöltözni, akkor legalább meg is fésülködhetett volna. 🙂 Hiába na, ezek a női szemek mindent észrevesznek. 😀 És még annyi, de annyi mindent tudnék sorolni, ami miatt nevettünk, szemöldököt húztunk fel, megjegyeztük… De mindennek ellenére azért mégis jól szórakoztunk. 🙂