Oldal kiválasztása

Egyelőre tartom a magamnak tett ígéretemet, és a héten is csak három képregényt hoztam, amik közül az egyik felé igencsak vegyes érzelmeket táplálok, a másik kettő viszont nagyon üt.

Kezdjük is az előbbivel, ami nem más, mint a DC új Young Justicee, méghozzá Brian Michael Bendis tollából. Na, már most… tisztázzuk: én nem feltétlenül szeretem Bendist. Igen, tudom, ő alkotta meg Jessica Jonest és Miles Moralest, és ezt adom. Ugyanakkor viszont benne volt a keze elég rendesen a Children of the Atomban is, amiben az ő része még a többinél is gyengébb volt, és nem mellesleg ő volt az, aki kétszer is megjátszotta Skarlát Boszorkánnyal a „a nő beleőrül a túl sok hatalomban”–sémát, ami már a nyolcvanas években is gáz volt. Vagyis bár néha ügyesen beletalál a dolgokba, állítom, hogy messze nem olyan jó író, mint aminek beállítják, mert máskor meg nagyon félrelő, és ezek miatt igencsak erős szkepticizmussal közelítek minden új alkotásához, ami a Young Justice-re is igaz. Összességében a sztoriról egyelőre nem sokat tudok mondani: a Gem World látszólag random (biztos később majd megtudjuk, hogy pontosan miért) megtámadja Metropolist, és a kialakuló csatába szépen sorjában belépnek az éppen arra járó, vagy éppen a csata miatt odasiető fiatal hősök: Jinny Hex, Robin, Wonder Girl, Teen Lantern, Impulse, és Superboy. Az egész nagyon in medias res, meg nagyon színes, nagyon harsány, nagyon-nagyon… és ennyi. Pörög az akció, hiszen tulajdonképpen az egész lapszám egy nagy csata, ami miatt persze a sztori nagyon izgalmas, viszont másfelől meg a karakterdinamikának nem sok hely jut, bár Jinny Hex nagyon laza, Impulse nagyon idegesítő, Wonder Girl meg kicsit esetlen. És mindezeknek a fényében én még nem feltétlenül mondanék ítéletet a széria felett: a fő ötlet (azon kívül, hogy, juhé, megint van Young Justice) még nem igazán kristályosodott ki, nem tiszta, hogy merre fog menni a történet, hogy lesz-e valami mondandója azon kívül, hogy fiatal hősök harcolnak, hogy… Oké, szóval ez még mehet erre is, meg arra is. Bendist ismerve pedig… igen, ez mehet erre is, meg arra is.

A második újdonság, amit a héten hoztam a Friendly Neighborhood Spider-Man. Már az alapkoncepció is nagyon érdekes, ahogy a szerkesztő Nick Lowe ki is fejti a lapszám végén: van Amazing Spider-Man meg Spider-Man/Deadpool, a Peter Parker: Spectacular Spider-Man meg éppen csak most ért végét, akkor meg minek még egy Pók-cím? Igen ám, csakhogy ezek a szériák mind Peterről mint a világ/város védelmezőjéről szólnak, úgyhogy mi lenne, ha most egy kicsit jobban ragaszkodnánk Póki becenevéhez (tudom, magyarul „kedves és barátságos”, ha jól emlékszem, de az eredeti közelebb áll ahhoz, hogy „környék barátságos Pókembere”), és csak Peter szomszédaira fókuszálnánk? Na, nekem ez az ötlet baromira tetszik – van benne valami földhöz ragadtság, ugyanakkor viszont pont annyira abszurd, hogy az szórakoztató legyen, miközben azért számos izgalmas szituációt is ki lehet belőle hozni. Mert mégis milyen lehet, ha te egy egyszeri ember vagy, viszont a szomszédban meg Pókember lakik? Szóval magában az ötletben hatalmas potenciál van, amiből már az első lapszám is szépen dolgozik: a fő történet szépen felvezeti, hogy mi fog itt most történni, miközben a kis plusz jelenet a lapszám végén, bár nagyon megindító, olyan, mint egy hasba rúgás. Mondjuk egy dolog van az egészben, ami nekem kicsit furcsa: Az, hogy Peter most két lakótárssal él, akik közül ráadásul az egyik egy kisstílű szuperbűnöző. Igen, tudom, megvan az a rajongói elképzelés, hogy Peter csak diák/ágról szakadt fotós/ágról szakadt labasszisztens/stb. lehet, mert hogy ez a „karakter esszenciája”, csakhogy Pókember első megjelenése óta eltelt már több mint ötven év, és a karakter eközben sokat fejlődött, már volt sikeres üzletember is, és ha el is veszítette a vagyonát, ez azért elég durva visszalépésnek tűnik. Mert hiába van ott a „karakter esszenciája”, meg hiába van ebben a helyzetben narratív lehetőség, a 616-os dimenzió Petere már túl sok mindenen ment keresztül, hogy most úgy éljen, mint egy csóró egyetemista. Vagy mint egy huszonéves pasas egy szitkomban.

Az utolsó pedig, amit a hétre választottam, nem más, mint – dobpergést kérek! – az új Captain Marvel, méghozzá Kelly Thompson tollából (tudjátok, az a Kelly Thompson, akiért odáig vagyok). Érdekes, hogy most így belegondolva, Kelly pont ellenkezőleg közelíti meg a narratíva kezdőpontját, mint Bendis: ő könnyedebb kis szituációkkal indít, ahol a hangsúly nem a harcon, hanem a karaktereken, a köztük lévő kapcsolatviszonyon van, hogy aztán a lapszám végére behozza azt a csavart, ami tulajdonképpen elindítja a sorozat első történetívét. Komolyan, csak arra tíz oldal, vagyis a lapszám harmada arra megy el, hogy Carol és Jessica Drew egy random víziszörnnyel harcol, és közben oltja egymást. És úgy beszélnek, ahogy két régi jó barátnő valóban szokott! Komolyan, éppen a napokban rágom át magamat a 2006-2010-es Ms. Marvelen (mielőtt Carol felvette volna a Captain Marvel nevet), ami szintén egy Carol-Jessica jelenettel kezdődik, az viszont merev és erőltetett és… meh. Aztán miután lerendeztük a víziszörnyet, jön Tony, irányába is van némi oltás (annyira szórakoztató az egész!), majd belép Hazmat, Carol új védence/szárnysegédje, majd Rhodey, akivel együtt belép a romantika, aztán végül, tényleg végül, a lapszám kétharmadánál, beindul a valódi akció, ami majd a tényleges konfliktushoz vezet. Ismétlem: mindez csak azok után, hogy tisztáztuk, hogy Carol melyik karakterrel éppen hányadán áll, kivel milyen a viszonya. Egek, hogy én hogy imádom ezt a nőt! (Mármint Kelly Thompsont. Carolt is, de Kellyt, azt hiszem, jobban.)

Ennyi lettem volna mára – nektek melyik heti megjelenés volt a kedvencetek?

Szerző

Orlissa
Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.