A héten szigorúan tartom magamat ama elhatározásomhoz, hogy csak az új sorozatokról és történetszálakról fogok beszámolni (a héten még megy, a jövő héten már nem biztos), úgyhogy ez most egy kifejezetten rövid kis cikk lesz. Vágjunk is bele!
A héten mindössze három kiadványról szeretnék beszélni: az első egy új cím, a második egy relaunch, míg a harmadik mindössze csak egy új történetszál kezdete.
Az első ebben a sorban – az új cím – nem más, mint a Man Without Fear, vagyis Daredevil legújabb kalandjai – bár a sztori közel nem olyan vidám, mint amit az én alcímem sugallna. Bevallom, nem vagyok nagy Fenegyerek-fan, saját sorozatát soha nem is olvastam, így eléggé „vakon” vágtam neki az új sorozatnak, és, hát… elég vegyes érzelmeim vannak azt illetően. A történet szerint (gondolom, még az ezt megelőző széria végén) Mattet elütötte egy kamion, aminek következményében jelenleg kómában van, az állapota kritikus. A sztori tulajdonképpen két síkon mozog: a valóság talaján Foggy meglátogatja Mattet a kórházban, és beszél hozzá, annak a reményében, hogy barátja meghallja őt. Mindeközben Matt saját maga különböző manifesztációival küzd meg a tudatalattijában, mintha csak egy rémálomban élne. Foggy jelenetei tiszták és földhöz ragadtak, ugyanakkor fájdalmasan őszinték és szívhez szólók is – ez tetszett. Mindeközben Matt jelenetei… Hát, a tudatalatti sík elég zavaros, nehezen követhető, és szinte a végégig olyan érzésem volt, mintha az író csak egy gubancos narratívát akart volna összedobni, mert az olyan menő, anélkül, hogy bármilyen komolyabb elgondolás is lett volna a dolgok mögött. Az utolsó pár oldalra azonban értelmet nyer a rémálom (vagyis inkább a rémálom utolsó pár oldala már értelmes, a kezdet továbbra sem feltétlenül értelmes), és a jelenéseknek mondandója lesz. Matt tudatalattija szétválasztja a férfit és az ördögöt (Mattet magát és Daredevilt), hogy rámutasson arra, hogy a félelemnek és a fájdalomnak önfenntartó szerepe van, és azzal, hogy Daredevil ezeket megtagadja, Mattnek árt. Ez egy szép gondolat, és igazából a végén szépen összecseng Foggy mondandójával is, szóval még a kezdeti érthetetlenséget is megbocsátom.
Nem kifejezetten új széria, de attól még kapott egy #1-est a borítóra, a Champions. Bár a narratíva szépen viszi tovább az eddigi történetet, azért a „soft-reboot”–jelleg valóban megvan: a Champions terjeszkedik, és immáron három akciócsoporttal operál Ms. Marvel vezetése alatt. Az első lapszám nagy része igazából arra megy rá, hogy bemutassák ennek a három csoportnak – aminek tagjai közt több ismerős arc és egy újonc, Pinpoint is feltűnik – egy-egy küldetését, létrehozva a status quot, miközben pár oldal azért jut a későbbi konfliktusok felvezetésének is. Ami a véleményemet illete… gyerekek, én nagyon szeretem a Championst, a banda sokszínű hőseit – Snowguard is a szívem csücske –, azt, amit a képviselnek, és bár volt nagyon sok minden, ami nagyon tetsztett az új szériában, olyan is akadt sajnos több is, amire eléggé húztam a számat. Az egyik ilyen például – tudom, furcsa, hogy ezzel kezdek – a fordulat a lapszám végén. Nagyon derült égből villámcsapás, meg miért Miles – szegény gyerek szenvedett már eleget az elmúlt egy évben –, meg valahogy nekem ez a gonosztevő annyira nem Champions. De inkább tévedjek, és keveredjen ki belőle egy nagyon menő kis sztori. A második dolog, ami nem tetszett – bár ezt igazából már az előző volume végén bevezették – ez az egész dolog Riri és Viv közt. Jó, legyen Viv leszbikus (bár mennyire lehet egy robot leszbikus? Mennyire lehet egy szintezoidnak neme?), tök menő, de miért kell ilyen erőltetett módon csinálni? Aztán meg még húzni a dolgot? Csak hogy minden még kínosabb legyen? És két barát közt nagy valószínűséggel szakadék alakuljon ki? (Mert azt meg nem hiszem, hogy a Marvel most majd behozza, hogy Riri is a lányokhoz vonzódik, miután éppen most, a saját sorozata elején, az első számban elég nagy szerepet kapott az, hogy mennyire egymásra találtak azzal a sráccal.) De ezeket még úgy lenyelem, amit viszont nehezebb megemésztenem, az a rajzstílus. Nem azt mondom, vannak kisebb újítások az egyes karakterdizájnokban, és az még tetszik is. Maga a rajz viszont annyira mangás – ami nekem itt szúrja a szememet, mert elég stílusidegen az egész. Meg igazából minőségben sem ott van az art, amit elvárnék – a pózok sokszor merevek, az anatómia furcsán szétcsúszik. Nem, új rajzolót kérek.
A harmadik delikvensem a héten pedig – bár róla tényleg nem akarok sokat beszélni – a Mr. & Mrs. X #7, ami egy új történetszál kiindulópontja. Vadóc és Gambit legújabb kalandja Mojo birodalmába repíti őket (akaratukon kívül), ahol a tévé császára, az imádott nézettséget hajszolva, a legkülönbözőbb helyzetekbe taszítja őket. Szó szerint: Mojo egy „szerencsekereket” használva dönti el, hogy éppen milyen műfajú történetbe helyezze hőseinket, akik nincsenek is igazból tisztában azzal, hogy amit átélnek, az nem a valóságuk. Gyerekek, az egész sztori valami hihetetlenül és csodálatosan meta. Kelly Thompson nem feltétlenül egy koherens történetet akar elmesélni – vagyis bár Vadóc és Gambit egy noir-sztoriban találja magát, ne arra számítsatok, hogy a narratíva majd végigviszi a történetet –, hanem arra használja fel a helyzetet, hogy utalásokat tegyen, reflektáljon, és, bizonyos szinten, megtámadja azt a felvetést, hogy egy romantikus páros csak a boldogító igenig érdekes, ami viszont az oltár után történik, már lapos. Ennek a hatásnak az eléréséhez Kelly valós adatokhoz és történésekhez – például szóba kerül az a Twitter-szavazás, ami szerint Vadóc és Gambit a hatodik és nyolcadik legkedveltebb X-Men karakter manapság –, jól bevált trópokhoz, meg némi deja vuhöz nyúl, miközben egyszerre csipkelődik és érvel. Óscar Bazaldua rajzainak még mindig van hova fejlődnie néha, de a sztori továbbra is zseniális.
Végeredményben, azt hiszem, mégsem lett olyan rövid ez a cikk, de annyi baj legyen! Nektek melyik újdonság volt a héten a kedvencetek?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
