Ittzés Laura: Nyolc perc című könyvének és nekem van egy minitörténetünk. Tényleg egészen mini. Még tavaly, akarom mondani tavalyelőtt, 2017-ben kezdődött, amikor a kötet megjelent. Azóta több mint egy év telt el, de megérte várni, mert egy nagyon jó történetet kaptam cserébe.
A közös történetünk eleje onnan indul, hogy a moly.hu-n hallottam először a könyvről, mégpedig nem mástól, mint Nagy Bencétől, aki az oldal egyik alapítója. Történt ugyanis, hogy valami apró működési hiba kapcsán beszéltem Bencével és megemlítettem, hogy milyen jól néz ki az oldalon jelenleg futó világítótornyos reklám. Hát így hallottam először a könyvről, Bence pedig jó szívvel ajánlotta, mert ő már olvasta.
Nem sokkal ezután a 9. molyszülinapon tombola nyeremény volt a könyv, én pedig nagyon szerettem volna megnyerni, de sajnos valaki elvitte a nózim elől. Azonban a 10. molyszülinapon igazán kedves volt hozzám Fortuna, ugyanis mire az én sorszámom került sorra még ott volt Laura könyve, így azonnal lecsaptam rá és boldog tulajdonosa lettem a Nyolc percnek, és bizony még 2018-ban el is olvastam.
Először is beszéljek a külsőről. A borító fenomenálisan jó, ami tomkato munkáját dicséri. A külső védőborítás elején a női profilból alkotott fejforma a piszkozatszerű vonalakkal, a Möbius-szalaggal és a szalag szélén végigfutó szögesdróttal nagyon beszédes, ám mindez csak annak mondd igazán valamit, aki olvasta a történetet. És még így, olvasás után is azt mondom, hogy frappáns, találó, igen, beszédes, de mégsem spoileres, mégsem árul el a történetről igazán semmit. A hátoldalon lévő „firka” rajzok is kiválóak, míg a belső oldalon ott a világítótorony. Ennek a világítótoronynak és a főhősnőnk nevének – Hanna – is köszönhető, hogy szinte azonnal úgy éreztem, hogy ez a könyv nekem kell. És akkor még azt sem tudtam, hogy ez egy krimi.
A külső védőborítást levéve viszont egy szép, letisztult fekete borítóval találjuk szembe magunkat, melyen a magenta és fehér kombinációjával írták a címet. Figyelemfelkeltő és szerintem jól is néz ki.
A történet egy kémregény, mely váltott szemszögben íródott és hol a távoli múltban, 1987-ben, hol pedig a kevésbé távoli, 2003-as évben játszódik. Hanna történetét három személy – önmaga, a nagynénje, Márta és egy régi ismerős, Tobias Müller – szemszögéből ismerhetjük meg, mely 2003-ban éri el végkifejletét, de vastagon a ’80-as évek második felében gyökerezik. A legszörnyűbb, hogy Hannának még csak köze sem kéne hogy legyen az alap problémához, hiszen a kezdetek kezdetén ő még egy tizenhét éves tinédzser. Egy gyerek, akinek boldognak, felhőtlennek kéne lennie, akinek a legnagyobb problémát az kellene jelentse, hogy hamarosan érettségi vizsgát kell tenni, és nem belekeverednie önhibáján kívül bármilyen felsőbb köröket érintő ügyekbe.
A cselekmény során fontos szerepet kapnak bizonyos iratok, a menekülés, a megfigyelés, a ’80-as évek háttérhatalmai, az elkeseredettség, a gyász, de mindenekelőtt az, hogy vannak olyan sorsok, melyeket nem kívánunk senkinek, talán még az ellenségünknek sem. Vannak jó és gonosz emberek, vannak könnyen kihasználható és átverhető emberek és vannak azok, akik önzők, mert bárkin átgázolnának, csak azért, hogy saját jólétüket biztosítsák, legyen az akár egy lelkész, egy naiv nő vagy egy gyerek.
Hanna karakterfejlődését – ami egyébként egyértelmű – inkább a múltra tudnám időzíteni, hiszen tizenhét éves korában kellett egyik pillanatról a másikra felnőnie. A felnőtt Hanna is szimpatikus karakter volt, de a tinédzser vált igazán a kedvencemmé, hiszen erős, talpraesett és rettentően okos leányzó. A felnőtt Hannát néhol meggondolatlannak éreztem, bár ki tudja, hogy nem-e a hormonok játszottak a kismamával, ugyanis Hanna és férje 2003-ban éppen első közös gyermeküket várták.
Márta karaktere nem lett éppen a szívem csücske. Az csak egy dolog, hogy az alkohol a rabjává tette az évek alatt, de a visszaemlékezések során sem vált szimpatikusabbá a fiatalabb énje.
Tobias Müllert pedig egyenesen meg tudtam volna fojtani. Az sem érdekel, hogy kicsoda vagy kicsoda volt, ez az ember egy utálatos szemétláda. Végül is Laura fantasztikusan alkotta meg, mert nagyon tudtam utálni.
Hannán túl a másik kedvenc karakterem Félix volt, a suli nevelője, akit a fiatal lányok csak frappánsan Adonisznak kereszteltek. Félix igazán jó ember volt, sajnáltam, hogy keveset tudhattam meg róla.
A fejezeteket a váltott szemszögre építette az írónő, így minden karakterváltás egy-egy külön részbe került. Ezek a részek hol rövidebbek, hol hosszabbak, kényelmes volt olvasni őket.
A legnagyobb piros pontot pedig a nyelvhelyesség miatt adom, ugyanis majdnem négyszáz oldalon nem botlottam bele se egy mellé ütésbe, se egy nyelvtani hibába sem. Olyan jó érzés és olyan jó élmény volt ez számomra.
Azonban maradt bennem pár apró hiányérzet is, amitől nem tudom igazán 100%-osnak értékelni a könyvet. Az egyik a már fentebb említett Félix karaktere. Róla sokkal többet szerettem volna megtudni, mert szeretem az ilyen jószívű, jó lelkű embereket, mint ez a fiú.
A másik pedig, hogy azt hittem Hanna várandóságának és a világítótoronynak nagyobb szerepe lesz a történet során. Így is nagyon jó volt, főleg, hogy a kedvenc részeim mindenképpen a ’87-ben játszódó, tizenhét éves Hannával történtek voltak, de azért az a világítótorony nagyon belopta magát a szívembe már az elején. Tényleg sajnálom, hogy nem kapott se ez, se a babavárás nagyobb hangsúlyt.
Viszont kifejezetten érdekes élmény volt visszarepülni 1987-be, belepillantani a háttérhatalmak ügyködésébe, egy ilyen eseménybe, ugyanis én akkor még csak egy éves kis pocok voltam, akinek fogalma sem lehetett arról, hogy mi minden zajlik körülötte a világban.
A könyvet jó szívvel ajánlom a krimik és a kémregények szerelmeseinek, de valójában bárkinek, aki szeretne egy érdekes időutazást tenni a ’80-as évek Budapestjére.
Szerző
