Oldal kiválasztása

Bár a múlt héten azt mondtam, hogy a képregényipar karácsonyra sem áll le, az e heti felhozatal azért kicsit rám cáfolt: a DC teljes egészében szünetre ment, a Marvel mindössze öt új megjelenéssel készült, és a kisebb kiadók is igencsak visszafogták magukat.

Persze ez nem jelenti azt, hogy nem kaptunk pár ínyencséget. Az Image például a Man-Eaters különszámával jelentkezett, ami, a szó szoros értelmében, nem is képregény. A sorozat negyedik száma ugyanis egy magazin-paródia, méghozzá a történet világában létező Cat Fight című kiadvány megvalósítása. A kérdéses periodikum a narratíva szerint fiúknak íródott, és olyan cikkekkel van tele, amikből az ifjú olvasók megtanulhatják, hogyan vegyék fel a harcot a vérengző nagymacskák (vagyis a lányok) ellen. Ennek megfelelően a lapszám csipkelődően szexista cikkeket és ál-reklámokat vonultat fel – előbbiek „túlélési” tippeket adnak és túlélők történetei mutatják be, míg utóbbiak egytől egyig azt próbálják hangsúlyozni, mennyivel fontosabbak a fiúk a lányoknál –, amik tökéletesen beleillenek a sorozat szatirikus hangnemébe. Az egyetlen kifogásom a lapszám irányába, hogy lehetett volna egy kicsit vaskosabb is – ugyanis tartotta a megszokott húszoldalas formátumot, ami viszont most fájdalmasan rövidnek érződött.

Marvel-fronton folytatódott az Uncanny X-Men (amiről legközelebb majd csak akkor írok, ha már lement az egész történetív), amin túl csakis újdonságokat és egy Fantastic Four esküvői különszámot kaptunk. Ez utóbbi, a jeles alkalomra való tekintettel, extra hosszú, és több kisebb történetet is tartalmaz. Bevallom, kicsit vegyesek az érzelmeim a különszámmal kapcsolatban: egyfelől az esküvő rész tényleg nagyon megható lett, plusz külön ki kell emelnem Reed karakterizációját is – az F4 feje nem igazán teljesíti kötelezettségeit se tanúként, se családapaként, ami miatt ahogy haladunk előre a történetben, úgy leszünk rá egyre dühösebbek, hogy aztán a végén mégiscsak bizonyítson, mi pedig ráébredjünk, hogy minden hibája ellenére valóban hős. Másfelől viszont a hangnem nem mindig egységes, és többször is kicsit elveszettnek éreztem magamat olvasás közben, ami mondjuk szerintem annak a számlájára írható, hogy nem vagyok annyira tisztában az F4 történetével, mint ahogy arra az alkotók számíthattak írás közben.

Aztán volt pár visszatérő címünk is, amik közül beszéljünk először az X-Force-ról. A történet szerint Domino, Cannonball, Warpath, Shatterstar, és Boom-Boom (aki ugyan elkésik az akcióról) a tini Cable után nyomoz, aki mintha fegyverekkel seftelne. Hamarosan azonban kiderül, hogy Cable Deathlok segítségével egy elméletileg mutánsbarát, kicsi, Kelet-Európai ország katonasága után kémkedik, akik valahogy a jövőből kapják fegyvereiket, és akik célja, hogy kiírtsák a mutánsokat. Sok benne a keménykedő karakter (igazából a fősztoriban sok karakter szinte felcserélhető, annyira egyformán viselkedik), az akció, meg a szétlőtt emberi fej. Nos… biztos van, akinek ez tetszik. Nekem nem igazán. Egyfelől az egész túl véres az én szájízemnek, másfelől, mint ahogy azt már említettem, elég egysíkúak a karakterek. Azt viszont beismerem, hogy a lapszám végére szépen körvonalazódó történet kifejezetten is érdekes, a „post-credit” jelenetben Boom-Boom karakterizációja bemutatja, hogy az író Ed Brisson (akit amúgy bírok) igenis tud élettel teli figurákat írni.

Most, hogy lezajlott a Spider-Geddon, Doc Ock is új sorozatot kapott a Superior Spider-Man személyében. Az az igazság, hogy ez sem nyerte el annyira a tetszésemet. A történet szerint Doc Ock új személyazonossággal – Professor Elliot Tolliver név alatt –, San Fransiscóban kezd új életet, ahol egyszerre tanít és vezet egy jó útra tért bűnözőkből álló szuperhős-csapatot, azonban korábbi szerelme, Anna Maria, rájön valódi kilétére és számon kéri rajta korábbi hibáit – viszont kisebb gondja is nagyobb lesz ennél, mikor megjelenik Terrax, hogy átvegye az uralmat a Föld fölött. A baj az, hogy bár Doc Ock Superior Spider-Manként kifejezetten érdekes egy Pók-csapatban, hiszen egyszerre hozza az észt és az érdekes morális kontrasztot, önmagában azonban kifejezetten idegesítő. Okoskodó, fennhéjázó, és hosszadalmas, belső monológjai túlságosan hajaznak a negyven-ötven évvel ezelőtti képregényekre, mint az feltétlenül kellemes lenne a mai olvasó számára. Persze nem tartom kizártnak, hogy a későbbi lapszámokkal majd szebben kunkorodik a történet, ez most viszont elég laposnak tűnt nekem.

Végezetül pedig kaptunk még egy új Cloak & Daggert, ismét Dennis Hopeless tolmácsolásában, viszont a kiadó viszonylag új, digitális formátumában – vagyis két „fejezetet” kapunk egyszerre a sztoriból, ami fizikálisan viszont csak akkor fog megjelenni, amikor már lement a teljes történetszál. Az új történetben Ty-nak és Tandynek Mister Negative-vel és az ő rejtélyes megbízójával gyűlik meg a baja – a mixbe beledobott sorozatgyilkosságról, vámpírszerű lényekről, és kettejük igencsak bonyodalmas szerelmi életéről nem is beszélve. Hopeless továbbra is nagy gonddal kezeli a két karakter szövevényes kapcsolatát, amit most még tovább bonyolít, hogy mindketten másfelé kacsingatnak éppen romantikus téren, miközben mindezt tökéletesen egyensúlyban tartja az akcióval, ami pedig kellőképpen rejtélyes. Bár összességében a Marvel digitális kiadásai nem igazán nyűgöztek le eddig – az Iron Fist és a Daughters of the Dragon is elég gyengére sikeredett –, az új Cloak & Dagger mindenképpen felkerül az olvasandó képregényeim listájára.

És ezzel zárom is az évet – jó sok izgalmas és elgondolkodtató képregényt kaptunk az idén, átéltünk pár meglepő fordulatot és fájdalmas veszteséget. Nektek mi volt a kedvencetek? Melyik jövő évi sorozatot várjátok a legjobban? Írjátok meg nekünk kommentben! Találkozunk jövőre!

Szerző

Orlissa
Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.