Karácsonykor (elvileg) pihennek a népek, a sorozatok szünetre mennek, mindenkit a fadíszítés meg az ajándékok foglalkoztatnak – na, a képregényeknél nem így van. A képregénykiadás bizony nem áll meg az ünnepek alatt (igen, holnap is jön az új adag), ami azt jelenti, hogy mi sem állunk meg, úgyhogy ezennel prezentálnám is legújabb képregény kommentárunkat.
Na, jó, azért most én is visszaveszek kicsit a tempóból, nem feltétlenül az ünnep miatt, hanem szimplán azért, mert nehéz hétről-hétre minden egyes új megjelenésről beszámolni, amit csak olvasok. Így ezzel a cikkel kezdve megpróbálok csakis a fontosabb füzetekre koncentrálni: az új sorozatokra, az egyes történetszálak kezdetére és lezárására, és így talán mostantól élhetőbb lesz a cikkek hossza. Persze egy percig sem állítom, hogy mindig képes leszek tartani magamat ehhez az elhatározásról, de azért minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.
DC-fronton a hét nagy dobása talán az új, tizenkét részesre tervezett maxi-széria, a Freedom Fighters nyitószáma. Ahogy nézem, a banda nem újdonság – először még 1973-ban tűntek fel –, de ez a sorozat mintha megpróbálná újraértelmezni, modernizálni a dolgokat (persze lehet, hogy tévedek). A történet szerint a Második Világháborúban Németország győzött, és most Amerikai is náci (pontosabban „Ratzi”) hatalom alatt áll. 1963-ban egy csapat – a címbéli Freedom Fighters – megpróbál fellázadni ellenük, de elkapják és kivégzik őket. Ötvenöt évvel később azonban feltűnnek „örököseik”, akik újra felveszik a harcot. Hát, hogy is mondjam… nem jött át. Nekem annyira emberkedő volt az egész, olyan hatásvadász és felszínes. Mintha a képregény verte volna a saját mellét. Mert hát van benne megtestesül Sam Bácsi, meg hősiesség, meg patriotizmus, meg vér és kegyetlenség, meg 
názik. Ami meg a másik: a názi használata, mint ellenség, a lusta választás. Mert a názi gonosz és pont. nem kell árnyalni, okot adni neki, emberivé tenni. És ez bizony visszahat a hősre is: aki kiáll a názi ellen, az szinte csak jó lehet, árnyalás nélkül, márpedig ez a szépen kettéválasztott jó-rossz kettősség ma már kevés a narratív ingerküszöbünknek.
Aztán a héten befejeződött a Spider-Geddon event is, amire igazából csak egy megkönnyebbült sóhajjal tudok felelni. Az egész történetszál már az elejétől fogva nem tetszett igazán – mondtam is anno, hogy olyan nagy füst, kicsi láng a dolog, amolyan üres, kissé butácska, de nagyon látványos blockbuster képregényformába öltve –, és a végére sem lágyultam meg felé igazán. Az utolsó lapszám, már csak a rengeteg szereplő és mellékszál miatt is, elég nehezen volt követhető, néha csak kapkodtam a fejemet, hogy mi is van. Ami viszont pozitívum, hogy az alkotók elég okosan oldották meg a végét, és hogyha a megoldás alapja nem is volt túl szépen kidolgozva – vagyis láttuk a mit, de nem igazán mondták el nekünk a hogyant –, a lezárás egész frappánsra sikeredett.
A héten befejeződött az Extermination is, és bár ennek az eventnek és megvoltak a maga kusza, gyengécskébb pillanatai, összességében sokkal elégedettebb voltam vele, mint a Spider-Geddonnal. Az egész történetszál sokkal komplexebb volt, az alkotók foglalkoztak a 
súlyosabb, személyesebb kérdésekkel is (külön tetszett például Bobby aggodalma, hogy nem akar ismét tettetni és hazugságban élni), és bár örültem volna neki, ha van még egy lapszámuk arra, hogy kifejtsék az egész Manon és Maxime–szálat, azért egyben nézve kifejezetten jól sikerült az egész, beleértve az eredeti X-Men rövidke jelenetét a múltban, és a jelenkori X-Men önreflexióját a jelenben. Ami viszont az utolsó oldalt illeti… nos, tudtam (mindenki tudta), hogy ez fog történni, de valahogy nem repesek az örömtől.
Amire viszont egy szavam sem lehet, az a The Life of Captain Marvel záróakkordja. Számomra ez a mini volt az, ami Carol történetéhez vonzott (előtte sosem tudtam belerázódni a karakter ritmusába), mivel Margaret Stohl sorozata egyszerre volt bensőséges és akciódús, foglalkozott éppen olyan mélységgel a karakterek múltjával, mint a jelenükkel. És igen, a széria újraírta Carol eredettörténetét, de én ezt is pozitívumként jegyzem fel, és kíváncsi leszek, hogy hogyan fogja ezt, valamint a sorozat végén bekövetkezett veszteséget, feldolgozni a karakter a jövőben – tudjátok, amikor a jövő hónapban átveszi őt Kelly Thompson.
Végezetül pedig már csak két kis egyrészes sztoriról szeretnék szólni. Az egyik a Season’s Beatings, ami nem más, mint egy Deadpool-fókuszú (pontosabban ő a mesélő, vagy mi) 
karácsonyi különkiadás, ami éppen annyira hasonlít egy LSD lázálomra, mint ahogy azt a címből sejteni lehet. A füzet három kis történetet mesél el (Miles és Peter, a két Pókember kissé stresszes karácsonya; Squirrel Girl meglátogatja Doctor Doomot Latveriában; Kate Bishop és Qunetin Quire egy meggyilkolt áruházi télapó ügyében nyomoz), amiket Deadpool negyedik falat folyamatosan áttörő narrációja köt egybe. Bár nem mindegyik történet hozza ugyanazt a színvonalat, a végeredmény nagyon is szórakoztató a maga igencsak beteg humorával. A másik pedig a Champions Annual, aminek középpontjában Snowguard áll: Amka visszalátogat szülővárosába, ahol több kisebb kalandban is részt vesz. A történet gyönyörűen mutatja be a lány gyökereit, és azt, hogy milyen fontos is a hagyományok őrzése, miközben azt sem felejti el, hogy milyen furcsa helyzetben is van most a lány, hiszen már se otthon, se a Champions köreiben nem érzi már teljesen otthon magát. Így tehát a lapszám egyszerre volt izgalmas, megható és elgondolkodtató, úgyhogy csakis dicsérni tudom.
Ennyi lettem volna hát a hétre, ám ha még több képregényes tartalomra szomjaztok, csekkoljátok cikkünket 2018 legjobb képregényeiről, ha pedig szeretnétek még valami olyan képregényről olvasni, amiről eddig még nem számoltam be, dobjatok egy kommentet! Kellemes ünnepeket!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
