Az utóbbi időben többször is volt (bal)szerencsém kész kollektív nézői dühkitörésekhez, mikor is egy-egy közönség kedvenc film nem éppen pozitív kritikákat kapott. Ilyenkor persze azt a kritikus anyja az, aki csuklik – hiszen hogy merészel az a mocsok filmkritikus ilyeneket írni? Ez hülye! Egy barom! Nem ért ez semmihez! De, ért. És nem is hülye. Sőt, minden bizonnyal igaza van abban, hogy a film, amiről ír, rossz – bizonyos szempontból. DE attól még, más szemszögből, az a film viszont lehet jó is. Ugyanis a kettő, paradox módon, nem zárja ki egymást. Hadd magyarázzam el, hogy miért nem.
Mikor csak egy-egy ilyen kiakadásba botlok, elsőként mindig a nagy Roger Ebert szavai jutnak eszembe, pontosabban az, amit A múmiáról mondott: „Szinte semmit sem tudok felhozni mellette, leszámítva azt, hogy szinte minden percét élveztem.” Na, már most A múmia az egyik kedvenc filmem (ez valószínűleg nem újdonság azoknak, akik egy ideje már olvassák a blogot), és az a helyzet, hogy tökéletesen egyetértek Mr. Eberttel: a film igazából semmi különöset nem tesz az asztalra, számos klisével dolgozik, a ritmusa sem a legjobb, és annyira, de annyira „camp” az egész, hogy az már fáj. Korrekt kis film, de számos hibája van, és igazából teljes mértékben felejthető – lenne, ha nem lenne akkora szíve, mint a piramisok (meg amúgy gender-szempontból nagyon szimpatikusan dolgozza fel Evie és Rick kapcsolatát, de erről egyszer talán majd egy másik cikkben). Ez az, amiről Ebert is beszélt, és ez itt a lényeg – az, hogy egy filmre több nézőpontból is tekinthetünk.
Ne bonyolítsuk túl a dolgokat: beszéljünk csak két szempontról, és nevezzük őket objektívnek és szubjektívnek. Az objektív oldal az, ami elsősorban a kritikust érdekli, ez pedig nem más, minthogy a szóban forgó film mennyire felel meg a Nagykönyvben leírtaknak. Milyen a rendezés, a színészi játék, a cselekmény ritmusa, mennyire formabontó, okos, milyen a fényképezés, a díszletek, jelmezek, CGI, a mondanivaló, stb. A szubjektív pedig az, amire a néző, sok esetben, inkább figyel: milyen érzelmi hatással van rá a film? Van benne olyan dolog, ami őt személyesen érinti? Foglalkozik olyan témákkal, ami neki a szíve csücske? Van benne valami olyan mozzanat, ami igazán egyedi/vicces/szeretnivaló? (Ezen a ponton felhozhatnám Barthes studiumát és punctumát, de most inkább ne bonyolódjunk bele ebbe.) Optimális esteben ez a két nézőpont együtt, egyszerre működik, de ez nem feltétlenül van így – na, és olyankor esik neki a nézőközönség a kritikusoknak.
Vegyük csak példának a Venomot – azért azt, mert a Venom és a Bohém Rapszódia volt mostanában az a két film, ami annyira megosztotta a nézőket és a kritikusokat, de a Bohém rapszódiát még nem láttam. Szóval a Venom, ezt tisztázzuk, nem egy jó film (várjatok még egy kicsit a vasvillákkal, légyszi): rém buta, sosem derül ki, hogy Eddie most miért olyan különleges (biológiailag), hogy mi lesz azzal, hogy Venom pusztítja a testét, az egész invázió nevetségesen bugyuta, Venom pálfordulásáról nem is beszélve. Igazából az egész filmben csak az a lényeg, hogy Eddie és Venom szájalhasson egymással, legyen némi akció, meg a végén egy nagy bunyó. A miért meg a hogyanok nem fontosak. Vagyis objektív szempontból, abból a szempontból, amit a kritikusok néznek, a Venom tényleg vacak egy film. Na, de a szubjektív oldal egészen más: mert hát van nekünk egy Eddie-nk, aki erősen nekimegy a maszkulin elvárásoknak, és emiatt érdekes, meg van egy Venomunk, aki meg a társadalmi elvárásoknak megy neki (Venom egy gyerek, aki mindig pont azt csinálja és mondja, amit éppen akar), kettejük közjátéka pedig végtelenül szórakoztató. És ez az, ami a nézőket is megfogta. Magamra levetítve a dolgot, megint csak Ebertet tudom visszhangozni: semmit sem tudok felhozni a Venom mellett, leszámítva azt, hogy szinte minden percét élveztem.
Persze ez az egész fordítva is működik: egy film lehet a kritikusok kedvence, de ez még nem jelenti azt, hogy a néző is élvezni fogja. Vegyük csak példának mondjuk a Saul fiát (amit, személy szerint, szintén nem láttam, úgyhogy nagyon óvatosan példálózok vele). Technikailag, objektíven, ez egy remek film (meg is kapta érte az Oscart), formabontó, mélyen szántón, és még fontos üzenete is van. De olyan depresszív, hogy az egyszeri néző csak nehezen tudja befejezni, és nem hiszem, hogy pár igazi „film sznobon” kívül bárki is a kedvenc filmjének vallaná. De hogy kicsit „emberközelibb” példát mondjak: mostanában vasárnaponként mindig egymás után
nézem az Outlander és a Midnight, Texas új epizódját. Objektív szempontból mindenképpen az előbbi a jobb: látszik, hogy a készítők micsoda gondot fordítanak a korhűségre, a színészi játék gondosan árnyalt, látszik a hatalmas büdzsé, a műgond. Ugyanakkor viszont, szubjektív szempontból – egek, hogy az Outlander milyen fennhéjázó! Nagyképű, hatásvadász, és az új évadban görcsösen próbál PC lenni (de csak a rabszolgák felé; az indiánok felé már nem megy úgy a dolog). Ezzel egy időben a Midnight, Texas sokkal gagyibb és nevetségesebb, viszont – talán pont emiatt – sokkal szórakoztatóbb is. Mert a lenevetségesebb dolgokat sem fél meglépni, de közben tökéletesen tisztában van vele, hogy nevetséges, amit csinál, és ettől az egész széria olyan, mint egy nagy belsős vicc a nézők és a narratíva közt. Szóval nem kérdés, hogy melyiket élvezem jobban, viszont hogyha „kritikusként” meg kéne mondanom, hogy melyik az igényesebb, a „jobb”, bizony az Outlanderre tenném le a voksomat.
Vagyis zárszóként csak annyit mondanék, hogy nem kell dühösnek lenni a kritikusokra, ha esetleg azok lehúznak egy filmet, ami szerinted jó volt – ilyenkor nem hülyék, sőt, te sem vagy igénytelen vagy buta, egyszerűen csak mást kerestek a filmben és más alapján ítéltek. És ezzel nincs semmi baj.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
