Hidd el Rowling, én nem utállak, de… nagyon-nagyon csalódott vagyok. Bár Catleennek még azzal kezdtem a beszámolóm, hogy nekem tetszett a Legendás állatok és megfigyelésük: Grindelwald bűntettei, de ezután fél órán át soroltam a kifogásaimat. Persze, a jó szeretet nem a vak szeretet, de ebből a filmből többet is ki lehetett volna hozni. Például két jó filmet az egy fércmunka helyett.
Megannyi társamhoz hasonlóan én is a Harry Pottere köteteken és kötetekkel nőttem fel és azóta is fájlalom a baglyom eltévelyedését, azonban még ez az alap sem elegendő ahhoz, hogy bármiféle vászonra vetett vackot simán bekajáljak egy HP logó miatt, ezzel pedig vagyunk már így egy páran. S noha talán makacsságból, talán nosztalgiából, de talán csak azért, mert lágyszívű kritikus vagyok, tartom magam ahhoz, hogy tetszett nekem ez a film, csakhát…
Kezdjük az elején, a történetnél: a történet szerint Göthét (Eddie Redmayne) a New Yorkban történtek után az angol Mágiaügyi Minisztérium kiutazási tilalommal sújtja, ami igencsak korlátozza varázslónkat a lények kutatásában. A tilalom feloldását célzó sokadik meghallgatásra a bátyja, Theseus (Callum Turner) elintézi neki, hogyha belép az aurorok közé, akkor feloldják a tilalmat, ezt azonban Göthe visszautasítja. Nem sokkal ezután megkörnyékezi Albus Dumbledore (Jude Law), hogy a tilalom ellenére Párizsba küldje nyomozni a fiút, aki bár először Dumbledore ajánlatát is visszautasítja, mikor tudomást szerez arról, hogy Tina (Katherine Waterson) is Párizsban van, mégiscsak rááll az ajánlatra. Sőt viszi magával a továbbra is bennfentes muglit, Jackobot (Dan Fogler), hogy megtalálják szívük hölgyeit, a Goldstein lányokat, és mindeközben lehetőleg megmentsék a varázsvilág váratlanul nagy érdeklődésére számot tartó Credencet (Ezra Miller).
Hogy a történetvezetés szövevényes és bonyolult, az tagadhatatlan, ám, bár egy jó történet gyakran szövevényes és bonyolult ez önmagában még nem tesz egyetlen történetet sem jóvá. Kiváltképp, ha az a történet olyan gyerekbetegségektől szenved, mint a Legendás állatok és megfigyelésük 2. Példának okáért, hogy a főszereplő messze nem a legpotensebb szereplő, a cselekmény csak módjával alapul a szereplőkön vagy hogy nincs belső koherencia. Lényegében a Legendás állatok 2 során kapunk egy HP geek pornót remekbe szabott CGI-lényekkel megspékelve. Csakhogy ez nem az a megszokott minőség, amit egy vérbeli HP fan vagy egy nívós műveken pallérozott könyv és filmguru megszokott.
Kezdem az unásig ismételt hibákkal: egyrészt, a címben szereplő legendás lények mintha csak a miheztartás végett és CGI-technológiai erőfitogtatásként lettek volna beleerőltetve a filmbe. Természtesen az első rész kedvelt lényei, mint a furkászok és a bólintérek még csak-csak kapnak némi értelmes szerepet, de a többi lény igazán csak „bio”díszletnek van a vásznon. Beleértve Naginit is. Arról nem is beszélve, hogy az első rész egyik központi témáját képező probléma, hogy a varázsvilág a varázslények kiírtásán vívódik, elegánsan el lett kenve. (Azaz említés szintjén sem jelent meg!) Másrészt, Grindelwaldnak sem sok bűntettét látjuk, így azt kell mondjam, a cím indokolatlanul hatásvadászra sikerült a kínálathoz képest. Persze szervezkedik és konspirál ezerrel, de ennyi erővel Dumbledore bűntettei is lehetne a film címe, mert a jó professzor se sok mást csinál bújtogatáson kívül. Harmadrészt kis híján több a háttértörténet, mint maga a történet, ami nem is volna rossz, csak nem erre fizettünk be. Legalábbis én nem.
Továbbá, most már kezdem tényként kezelni, hogy Rowling nem tud szerelmi szálat írni. Legalábbis egy középrossz szappanopera szintjét valahogy képtelen átlépni. Nem az első eset, már a Hermione-Ron szál is sántikált, a Legendás állatok 2-ben csak triplázza a dolgot. Először is Leta Lestrange (Zoe Kravitz) és a két Salmander-fivér közti őrlődés kelti a béna tini-szappanopera hangulatot. Másodszor, bár Göthét még fel tudom menteni azzal, hogy ebben a filmben már sok szempontból egészen kifejezett Aspergeres jegyeket mutat, ami megnehezíti az érzelmek kifejezését és felismerését szociális interakciókban, tehát érthető, amiért nehezére esik korrektül lekommunikálnia Tinával az újsághírt, miszerint eljegyezte magát Letával, de Göthe Aspergere Tina viselkedésére nem mentség. (Letáéra sem.) Végezetül ott van az egyszerre legjobb és legrosszabb Queenie (Alison Sudol) és Jacob szál. Bár a Jacob iránti érzései legalább motiválttá teszik Queenie döntéseit és cselekedeteit és ez feltétlen erénye a dolognak, két nagy hiba itt is van. Egyrészt, bár Queenie minden józan ész és párja ellenében is az álmait követve hozza meg döntését, mégis képes simán faképnél hagyni Jacobot egy nagyon is jogos összeszólalkozás alkalmával. Másrészt meg, Jacob esetén is megér egy szemöldök felvonást, hogy bár Queenie megbűvöli és olyasmire szeretné rávenni, amit ő kategorikusan elutasított, ennek némi morgolódáson kívül semmi következménye! Persze, értem én, hogy a szerelem öl, butít és nyomorba dönt, de volt idő, amikor Rowling legalább alapszinten vette a fáradtságot, hogy az írásaival az ifjúság (morális) fejlődését elősegítse és ez erről a két szereplőről – de egyébként semelyik szerelmi szálról sem mondható el.
A hibák sorába tartozik, hogy sajnos a Legendás állatok 2. szép lassan, de biztosan sok mindent demisztifikál a varázsvilágban, amit nem kellene, és úgy gondol újra dolgokat, ahogyan nem kéne. Példának okáért Dumbledore egész karakterét, a pálcamágiát és az aurorokat. Sorolhatnám. Vannak ennek lényegi elemei is, mint hogy a pálca választja-e a varázslót, vagy hogy is van ez? Vagy, hogy az még oké, hogy az idős Dumbledore sokat rejtélyeskedik és konspirál a rengeteg sok eszével, de ez a fiataltól már kevésbé elfogadható. Hol van a hév, a lendület és a cselekvőképesség, ami a későbbi hírnevet megalapozná? Mert egyelőre csak annyit látni, hogy másokkal végezteti a munka érdemi részét. Hogy arról már ne is beszéljek, hogy nem úgy volt, hogy az aurorkodás az valami megtiszteltetéssel is felérő és magas képzettséget igénylő dolog? Akkor honnan szalajtották azt a rakás tehetetlen szerencsétlenséget, akik a film egy részében aurorosdit játszanak és akit a Salmander fivérek, Leta és kb mindenki simán kenterbe ver?
A fent említetten túl van egy másik szintje is a demisztifikációnak, mégpedig a díszletek és jelmezek. Valószínűleg nem tett jót a nézői élményemnek, hogy tisztességgel elvégeztem a házi feladatom, mielőtt beültem a filmre és végignéztem az összes részt előtte, de elkámpicsorodtam a mindenféle színes talárok láttán a roxforti jelenetek során, akárcsak Dumbledore díszes és dizájnos talárjainak hiányától. Persze nem tagadom, Jude Law pazarul fest az öltönyében, csak hát… illúzióromboló ez a… ahogy az internet népe hívja, DumbleDaddy-dizájn.
Sorolhatnám még a hibákat, de már csak egyetlen elemre térnék ki: a zenére. Erre, bevallom zeneértő kedvesem hívta fel a figyelmemet, aki nálamnál sokkal muzikálisabb, hogy a széria főtémájának szánt zenét a második részben folyton félbehagyják. Esetemben ez inkább annyiban tűnt fel, hogy egyetlen dallamot, egyetlen árva taktust sem tudnék felidézni a zenéből, de a muzikalitásra kihegyezettebb nézőket ez is bánthatja, ahogy bántotta a páromat is.
Kritikám végéhez közeledvén próbálok legalább néhány kedves gondolatot is felidézni, ha már izomból szeretem a filmet, hogy ne ilyen keserű szájízzel búcsúztassam az olvasót, de őszintén szólva a pazar látványvilágon és a nosztalgiafaktron kívül kevés dolog jut eszembe. Talán egyedül a színészek lelkiismeretes és kiváló játékát tudnám emlegetni, ami bizony csak azért nem megy kárba, mert egy olyan népszerű logó hátán úszik el, mint a Harry Potter varázsvilága. És ez kár, mert Eddie Redmayne és Ezra Miller egyaránt parádésan alakítják a rájuk osztott nehéz szerepeket, és Johnny Depp is kellemes meglepetést okozott azzal, hogy VÉGRE kilépett a Jack Sparrow utóérzetű játékból. De Zoe Kravitz is remekül mutatta be a szerelmi vívódást és a hitevesztett, bűntudatos önbizalomhiányt is. Alison Sudol pedig mesterien alakította a körülmények okán kilátástalan szerelméért kétségbe esetten harcoló, befolyásolható, jóhiszemű nő karakterét. És ez egyik sem kis teljesítmény.
Na jó, még egy dolgot imádtam a filmben:
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
