Egy kicsit megcsúszva ugyan (bocsátsatok meg, nekem is nagyon félév vége van), de ismét jelentkezem a múlthét legszaftosabb képregényeivel, márpedig most valóban kaptunk pár ínyencséget.
A héten a Boom Studios új Firefly szériájával nyitnék – ami igazság szerint már egy héttel korábban megjelent, csak valahogy elbújt előlem, pedig én lelkesen vártam az érkezését. Nem titok, hogy a szerkesztőségünk tagjai, köztük én is, nagy rajongói a Joss Whedon-féle kultszériának, aminek nyomán lelkesedve, ám de magas elvárásokkal álltam neki a Greg Pak (Totally Awesome Hulk) által jegyzett sorozatnak, ami, hát, első körben annyira nem nyűgözött le. A történet – ami úgy tűnik, a a sorozat és a film közt játszódik – nagyon in medias resszel nyit, ami kicsit össze tudja zavarni az embert, főleg amiatt, hogy először nem nagyon érződik, hová is tartunk. Több minden is történik egyszerre, látszólag random módon – kigyullad a hajó, valaki üldözik Maléket, stb. –, azonban a jó hír az, hogy az első lapszám vége felé azért kezdenek kikristályosodni a dolgok, többek közt például az is, hogy a múltnak nagy szerepe lesz a történetben, és valószínűleg kapunk majd pár jó kis flashback-jelenetet. Más szavakkal, bár az első fejezet nem lett feltétlenül a kedvencem, látom, hogy a sorozatban magában van potenciál, és már most érződik, hogy a következő lapszám már gördülékenyebb, érdekesebb lesz.
De ezen felül is akad pár nagyon érdekes nem-Marvel kiadványunk a héten, például a Man-Eaters harmadik száma. Nem mondom, továbbra is kicsit furának tartom, hogy elvileg össznépileg elnyomják a női nemi hormonokat, mégsem beszél senki arról, hogy ez milyen hatással van a termékenységre, de ettől eltekintve továbbra is imádom az egész szériát. Chelsea Cain és Kate Neimczyk a harmadik lapszámban még tovább vitte a montázs-szerű vizualitást, a panelek közé keveredett valódi hírolvasó fotója, de még tankönyv-részlet is (imádom), viszont ami még ennél is jobb, az, hogy egyre közelebb kerülünk Maude-hoz, akiről lassan kiderül, hogy nem szimplán az események szenvedő alanya, hanem azok aktív irányítója. Nagyon várom már, hogy mi fog ebből kisülni.
Aztán kaptunk egy Old Lady Harley #2-t, ami, meglepő módon, kifejezetten tetszett. Nem tudom, emlékeztek-e rá, de az első lapszámban kicsit csalódtam, mivel úgy éreztem, hogy a széria nem tudja eldönteni, miről is akar szólni, és mindeközben elveti a sulykot a popkulturális utalásokat illetően. Na, a második fejezet továbbra sincs igazán tisztában vele, hogy mennyire akar komoly és mennyire parodisztikus lenni, aminek nyomán van pár kicsit nehezen emészthető jelenet, viszont tény, hogy a szatirikus-parodisztikus részek sokkal jobban működtek ebben a fejezetben, szóval legalább ezen a téren sikerült megtalálni az egyensúlyt. DC-berkekben volt még egy Heroes in Crisis #3 is, amiben ugyan a tényleges történet nem sokat haladt előre – továbbra sem nagyon tudjuk, hogy mi történt –, viszont kaptunk egy kis bepillantást a Sanctuary működésébe és az ott ápoltak lelkébe, ami viszont továbbra is remekül működik. Ezen a kettőn még be akartam számolni a DC óriási méretű (80 oldal!) Nuclear Winter Specialjáról, de sajnos nem volt időm elolvasni.
És akkor jöhet a Marvel! A legnagyobb újdonság a héten vita nélkül az Eve Ewing által jegyzett, „rebootolt” Ironheart ami szintén egy szép hosszú lapszámmal jelentkezett. Bevallom, annak idején nem igazán tudott megfogni Riri Williams első szólója (amikor még az Iron Man cím alatt tolta a dolgot), és itt is voltak némi fenntartásaim, de összességében aztán a lapszám végére sikerült egészen megkedvelnem a karaktert – ami azért nagy szó, mert Riri nem feltétlenül egy könnyen emészthető személyiség. Érződik, hogy Ewing aztán mindent bele akart zsúfolni a nyitófejezetbe, és ez igazából sikerült is neki: előbb pár diplomata zavarja meg Riri (és a laborja) nyugalmát, aztán ezeket a diplomatákat foglyul ejtik, Ririnek meg meg kell mentenie őket (itt aztán jó sok tudományos okosság elhangzik, hogy érezzük, Riri fő fegyvere az agya, nem pedig a lézervető a páncéljában), hogy aztán a lapszám végére sokkal személyesebb vizek felé a sodródjunk, ahol aztán egy érzelmileg súlyos lezárást kapunk. Szóval van itt aztán bőven potenciál, jó lesz ez, már amennyiben Ewing nem felejti el emberként kezelni Ririt – bár ettől nem félek.
Volt a héten két Infinity Wars mini is, a Weapon Hex és az Arachknight második, és egyben befejező lapszámai. Hát… nem jött át. A Weapon Hexnek már az eleje sem tetszett, a második rész meg aztán tényleg gubancos, kapkodós, és igazából semmilyen. Még csak különösebben szépnek sem tudom mondani, bár az azért érződik, hogy az alkotók legalább a sokk-faktorra próbáltak rámenni: van egy szép, nagy panel, amin szó szerint darabokban látjuk Laurát. Fincsi. De tényleg, olyan szinten nem tudtam átérezni ezt a történetet, hogy az már nekem fájt, és végig az volt az érzésem, hogy egyszerűen kellett egy női összevont sztori is ebbe a szériába, hát kiadták valakinek, de az a valaki hozzászagolni is alig tudott. Szóval nem, a Weapon Hex nem működik. Vele ellentétben az Arachknight első fele kifejezetten tetszett, érdekes volt a premissza, a második viszont ebből sem lett túl jó, bár ezt ebben az esetben inkábba a kevés kitölthető tér (mindössze két lapszám) számlájára írnám, nem az alapötlet gyengeségére.
Ezzel egyidőben a Spider-Geddonhoz is két tie-int kaptunk a héten, egy Spider-Girlst és egy Ghost-Spidert, ráadásul mindkettőből a második lapszámot. Ezek közül a Spider-Girls szintén kicsit kapkodósra sikeredett, viszont így is kerültek bele nagyon szép kis történetszálak – külön tetszett például Mayday visszaemlékezése a saját Norman Osbornjára –, úgyhogy bár éreztem itt-ott hiányosságokat, azért teljes mértékben tudtam élvezni. Vele ellentétben a Ghost-Spidert nem fenyegeti a kapkodás mumusa, hiszen ez, a többi tie-innel kontrasztban, egy ongoing széria, tehát sokkal nagyobb térben tud gondolkodni. Ez a történetvezetésen is nagy érződik, ahol az idegen dimenzióba téved Gwen éppen az „őslakos” Peternek és MJ-nek próbál segíteni abban, hogy visszakaphassák a saját Gwenjüket, ő maga pedig visszatérhessen a saját dimenziójába. Az egész történetszál amúgy szépen működik, jók az érzelmi vonulatok, szép a grafika, jó az akció – vagyis csak magamat tudom ismételni: a Spider-Geddon nem, csak a melléksztorijai jók.
Végezetül, csak pár mondatban, folytatódott a Return of Wolverine is, amiben végre történt is valami, sőt, az a valami még érdekes is volt. Visszatérte óta Logan most került először szembe az X-Mennel, és bár ez az egész Soteira-dolog továbbra is nagyon ködös, Logan belső „dialógusai” saját énjének különböző megtestesülésivel nagyon ott voltak a szeren. Aztán volt egy Black Panther v. Deadpool #2, ami nagyjából éppen annyira őrült, mint az első lapszám is volt, viszont amíg Deadpool őrültködik, addig T’Challa szála nagyon is fontos és komoly kérdések körül tekereg: ha lenne módszer a halhatatlanságra, vajon helyesen tenné, ha használná, és így örökre ő maradhatna a Fekete Párduc, Wakanda védelmezője? Szóval vannak itt finomságok. Végezetül pedig kaptunk egy Fantastic Four #4-et is, amiben az F4-nek egy csapat „trónbitorlóval”, a Fantastix-szal kellett megbirkóznia. A lapszám szép átmenet volt a család űrbéli kalandjai és a szürke hétköznapokba való visszatérése közt, mintegy megalapozva a további kalandokat, letéve a most következő történetívek alapjait – tisztázva például azt, hogy hol is lesz most az F4 főhadiszállása.
Összességében, pár kivételtől eltekintve, nagyon jó kis dolgokat kaptunk a héten, szóval volt rendesen olvasnivalónk. Én most ennyi voltam, de tudjátok, mi a dörgés: ha van valami képregény, amiről szívesen olvasnátok, de én nem beszéltem róla, dobjatok egy kommentet, én pedig meglátom, mit tehetek. A jövő héten találkozunk!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.