A múltkori, kissé felemásra sikeredett epizód után ezúttal már egy fokkal jobb kalandot láthattunk. Az It Takes You Away-ben volt fantázia, szépen épült a sztori, remekül eltalálták a hét alienét is, azonban a végeredmény sajnos mégsem lett tökéletes. Ez önmagában nem lett volna akkora probléma, ha eddig javarészt remek kalandokat láthattunk volna, ám nem ez volt a jellemző a tizenegyedik évadra. Így ugyan tényleg nem volt rossz az új epizód, az elődjéhez képest előrelépés, viszont mégsem elég ahhoz, hogy igazán nagyot szóljon.
A Doki (Jodie Whittaker), Yaz (Mandip Gill), Ryan (Tosin Cole) és Graham (Bradley Walsh) a jelenkor Norvégiájában kötnek ki az erdő kellős közepén, ahol egy távoli kis házat leszámítva semmilyen életjelet nem találnak. Mikor közelebbről megvizsgálják az elhagyatottnak vélt odút, kiderül, hogy mégis lakik benne valaki. Hanne (Ellie Wallwork), egy tizenéves vak kislány tengődik egyedül a lakásban, miközben az erdőben ismeretlen szörnyek lakoznak. A TARDIS csapat azon van, hogy kiderítse, milyen lény terrorizálja Hannét, és igyekeznek visszaszerezni eltűntnek hitt édesapját is, ám meglepetésükre egy tükröt fedeznek fel helyette, amiről kiderül, hogy átjáró két világ között. Tizenhármasék tovább nyomoznak, azonban közel sem pozitív az, amire rálelnek.
Nagyjából megint ugyanazokat a problémákat tudom felsorolni, mint amiket a korábbi felemás részekkel kapcsolatban már elmondtam. Az alapötlet kivétel nélkül remek, a kivitelezés viszont annyira már nem. A karaktereken ismét elhasaltak az írók, hiszen amint kettőnél több mellékszereplő került a képbe, onnantól kezdve az útitársak – megint főleg Yaz) – a kelleténél jobban háttérbe szorultak. Így hogy a jó életbe fejlődjenek? Aztán volt egy jelenet Graham és a volt felesége képét felvevő „szörny” között, aminek meghatónak kellett volna lennie, ám a színésznő nem tudta elhitetni a nézőkkel, hogy ő a valódi Grace, ezáltal a megtévesztés sem érvényesült, és nem tudtam eldönteni, hogy ez a szövegkönyv, vagy maga a művész hibája.
Az eheti alien – a többiekkel együtt az évadban – teljesen új, eddig még nem látott lény volt, és őt gyönyörűen be is mutatták ebben a bő negyvenöt percben. Külön tetszett az, ahogy beleszőtték azt, hogy a Doktor honnan ismeri ezt a fajt, és az egész egy szép kis történetté nőtte ki magát. Azonban sajnos Tizenhármas és az alien közötti utolsó szcéna eléggé kizökkentő volt – tudom, láttuk már furcsábbat is ebben a sorozatban, de nekem mégis olyan érzésem volt, hogy ezt most rosszul időzítették. Aztán az átjárót övező misztikum is jól színre lett víve, bár a történet helyenként lyukas volt, azért lehetett élvezni az epizód ezen részét.
Nyakunkon a finálé, és Tizenhármas bemutatkozó szezonja igencsak felemásra sikeredett. Már csak abban tudok reménykedni, hogy egy igazán epic lezárást kapunk jövő héten, ami elfeledteti velem a korábbi problémákat, bár erre nem sok esélyt látok.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
