Jó sok újdonság volt a héten – ha jól emlékeszem, csak a Marvel huszonhárom újdonsággal szolgált –, ami egyfelől juhé, mert hát sok jó képregényt kaptunk, másfelől viszont ez azt jelentette, hogy kicsit szanálnom kellett azt illetően, mi is kerüljön bele ebbe a cikkbe. Úgyhogy most jöjjenek a múlt heti megjelenések, a teljesség igénye nélkül.
Mint mindig, most is szeretnék egy nem-Marvel darabbal nyitni, ez pedig nem más, mint az Image Comics újonca, a Bitter Roots. 1924, dübörög a Harlem reneszánsz (engem már kb. itt megvettek), a világ pedig tele van gyűlölettel és gonoszsággal – ami több néven is ismert, bár itt leginkább Jinooként ismerik, ami megfertőzi az egyszeri embereket és szörnyeteget kreál belőlük. Szerencsére azonban itt van a Sangerye család, ami már generációk óta azon dolgozik, hogy befogja és megtisztítsa a Jinoo áldozatait. Nos, az első lapszám önmagában kicsit még semmitmondó, inkább koncepció, semmint történet, de azt jól csinálja. Már egyáltalán az, hogy a főszerepben egy fekete család tündököl, akiknek a feladat a világ védelme, már önmagában formabontó és merész, szóval itt igazából nagy gondok nem lehetnek. Sőt, maga a történet is egy hatalmas rasszizmus-metafora (a Jinoo a rasszizmus, a gyűlölet, ami megfertőzi az embereket, ezt viszont le lehet győzni és ki lehet irtani), ami számomra még egy külön plusz pont, szóval biztos vagyok benne, hogy nagy jövő áll még ez előtt a széria előtt.
Most, hogy ezen túl vagyunk, jöhetnek a Marvel friss megjelenései, amik közül a legfontosabb jelen pillanatban minden bizonnyal az Uncanny X-Men #1, ami a kiadó nagy, hetente megjelenő, X-Men eventjének a nyitánya. Tudom, a Spider-Geddonról adott véleményem alapján úgy tűnhet, hogy nem vagyok hívva a nagy (crossover) eventeknek – ami mondjuk annyira nem is áll messze a valóságtól –, a jó hír viszont az, hogy ellentétben a 
Pókpartival, ami igazából csak nagy akar lenni (a szó minden értelmében), az Uncanny esetében már rögtön befigyel a társadalomkritika (bár, igaz, a sokadjára felhozott mutáns-vakcina képében), plusz némi rejtély, meg egy nagyon csattanós befejezés – ráadásul úgy, hogy közben a humor is működik. Egy szó, mint száz, az Uncanny X-Men nagyon jól indul, nincs elszállva magától, ügyesen kezelei a számos karaktert, és közben még arról sem feledkezik meg, hogy a bunyón kívül másról is szóljon. Amúgy pedig külön érdekesség, hogy kijött belőle egy „rendezői változat”, amiben, többek közt, megtalálható a lapszám teljes szövegkönyve, panelekre lebontva, írói megjegyzésekkel, amit igazán érdemes meglesnie annak, aki kicsit is érdekel, hogyan is készül egyképregény.
Aztán volt egy, jaj, Black Order, egy ötrészes mini első fejezete, amivel kapcsolatban igazából csak egy kérdést tudok feltenni: ez meg kinek kellett? Ugye megvan a Black Order? Azok a rondaságok az Infinity Warból. Thanos fogdmegjei. Akik azon kívül, hogy rondák, meg gonoszak, meg szeretnek öldökölni, nem sok jellemmel rendelkeznek – és még csak nem is túl szimpatikusak, így nehéz nekik szurkolni (meg minek is akarnánk nekik szurkolni?), és így elég nehéz belerázkódni a történetbe. A sztori amúgy az, hogy a Grandmaster elküldi őket, hogy döntsenek meg egy intergalaktikus birodalmat, de a császár nem hagyja magát, és foglyul ejti őket. És olyan… semmilyen az egész. Se nem szép, se nem vicces, se nem érdekes, és igazából mindenki egy szemétláda benne. És olyan… humor-meta van benne. 
Nem meta-humor (vagyis nem magán nevet), hanem annyi történik, hogy Corvus Graives hosszú belső (és néha „külső”) monológokat nyomat arról, hogy ő vicces, biztos vicces, és viccelődni próbál, de amit mond, az egyáltalán nem vicces, és pont annak kéne humoros hatást keltenie, hogy bár viccesnek hiszi magát, valójában nem vicces. Á, inkább hagyjuk. Ez nem jött át.
Újdonság még a Daughters of the Dragon, a főszerepben Colleen Winggel és Misty Knighttal, ami az új Jessica Jones és Iron Fist struktúráját követi: vagyis két, digitális fejezet havonta, aztán majd némi szünet, és közben egy összegyűjtött, nyomtatott kiadás. És bár kronológiailag az előbb emlegetett kettő után következik, minőségileg valahová a kettő közé esik: nem olyan vacak, mint az Iron Fist, de közel nem olyan összeszedett, mint a Jessica Jones. A sztori olyan „limonádéval elmegy” – Colleen egy haverja házára vigyáz Kaliforniában, mikor is kamaszok kezdenek eltűnögetni a környéken, úgyhogy Colleen Misty segítségét kéri –, bár a dialógusok néha eléggé erőltetettek, viszont másfelől meg nem rossz a lezárás, van benne potenciál. Viszont a rajzolással nem tudok kibékülni: néha nagyon amatőr, nagyon ronda, nagyon kétdimenziós, bár látszik, hogy ez egy stilisztikai döntés miatt, nem pedig a rajzoló hiányosságai nyomán van így – azonban azt azért itt is meg kell jegyeznem, hogy ugyanakkor meg kapunk pár nagyon szép, nagyon dinamikus page layoutot, és néhány nagyon érdekes, nagyon színes, pszichedelikus panelt.
Nem teljesen friss sztori, de egyessel ellátott kiadvány az Infinity Warps #1, amire azonban nem szeretnék sok karakert fecsérelni: az alapkoncepció ugyanaz, mint mondjuk a Soldier Supreme esetében, annyi különbséggel, hogy itt három kisebb sztori kapott helyet: az elsőben Moon Girl és Squirrel Girl került összevonásra, a másodikban egy Black Widow/She-Hulk és egy Hellcat/Hawkeye mix veszt rész egy nagyon röpke, és nagyon semmitmondó harcban, a harmadikban pedig a Fantasztikus Négyesből lesz duó. Érdekes, néha kifejezetten cuki, de igazából többet nem tudok róla elmondani.
Most pedig, hogy az újdonságokat lerendeztük, jöhetnek a visszatérő történetek: a héten kaptunk egy Vault of Spiders #2, benne egy Stacy-Kapitány-mint-Pókember sztorival és egy Spiders-Man eredettörténettel (tudjátok, ő az a Pókember a Spider-Geddonból, akinek az egész teste pókokból áll), de ez a kettő mind eltörpül a lapszám csúcspontja mellett, aki nem más, mint Spider-Ma’am! Pontosítok: egy alternatív valóságban May néni lett Spider-Man (vagyis Spider-Ma’am), és ez nagyjából a világ legmenőbb dolga. Spider-Ma’am jelmezének a része a buggyos ruhaujj és a pókhálómintás séfsapka. Azon aggódik, hogy a rendőrök esznek-e rendesen. Amúgy pedig Ben bácsi és Peter rádió tartja vele a kapcsolatot, nyomatják neki az infót, de ha eldurvulnak a dolgok, May néni kikapcsolja a jeladóját, nehogy szegény Petey megijedjen! Nem tudom, ki találta ezt ki, de ez valami zseniális.
Aztán volt egy Ms. Marvel #36, ami egy egészen cuki kis történetet tárt elénk: miután Kamala és Bruno elbeszélget arról, kitől is származhatnak Kamala Kree génjei, a történet megelevenedik előttünk, visszaugrunk a 13. 
századba, és szemtanúi lehetünk, ahogy Kamala két őse először találkozik – mikor is az Inhuman ős éppen egy Skrull-lal küzd meg. Aranyos, cuki, éppen elég bugyuta, hogy nevetni tudjon magán (az összes múltbéli szereplő gyakorlatilag a jelenkori karakterek régi ruhákban), és nem sok vizet zavar – tökéletes filler. A Domino #8 már kevésbé tetszett, az erős kezdés után eléggé összecsapottan ért véget – tovább is lehetett volna vinni ezt a Morbius-szálat –, viszont legalább jó a végén a csattanó. A Fantastic Four #3 viszont azért ott van a szeren, sor kerül a végső leszámolás Entropy és a Fantasztikus Négyes valaha volt összes tagja közt, ami azért elég epic, ráadásul úgy, hogy az alkotók a kis poénokról sem feledkeztek meg (ahogy Ben a grabancánál fogva felemeli Spider-Mant valami zseniális), és a végén még egy-két igencsak szívmelengető panelt is kaptunk. A visszatérők közül azonban az abszolút kedvencem az Unstoppable Wasp #2, ami első blikkre nem tudja igazán eldönteni miről is akar szólni – úgyhogy szól mindenről. Igazából Nadia egy – nagyon pörgős – napját mutatja be, ahol a lényeg a pozitív hozzáállás és egymás segítése. Fontos szerepet kap benne Janet és Nadia, valamint Bobbi és Lin pszeudo anya-lánya kapcsolata, de igazából úgy összességében az egész lapszám olyan cuki és pozitív és felemelő, hogy beillene antidepresszánsnak.
Ennyi lett volna a hétre – mondta, hogy azért sok jó dolgot kaptunk –, de tudjátok, mi a módi: ha van valami képregény, amiről szívesen olvasnátok, dobjatok egy kommentet, én pedig meglátom, hogy mit tehetek. A jövő héten találkozunk!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
