Ha hétfő, akkor Wathaholics képregény kommentár! És hát… voltak a héten nagyon érdekes füzetek, meg még érdekesebb történetek.
Az egyik ilyen érdekesebb kiadvány az Image Comics új minisorozatának első része, az Auntie Agatha’s Home for Wayward Rabbits, amit, most komolyan, nem tudok hova tenni. A lapszám első fele pontosan az, amit a cím ígér: Julie, Agatha néni unokahúga gondozza a néni által befogadott(?), emberszerű nyulakat, és azon veszekszik velük, hogy mit is egyenek. Rettentő gyermeki és felszínes az egész, még a bája ellenére is gyenge, és úgy a tizenötödik oldalig úgy éreztem, hogy ennek így semmi értelme, hogy ez az alapelgondolás sokkal jobban működne napi stripként (már csak azért is, mert a rajzstílus is jobban hajaz a stripekre). De aztán megjött két izomkolosszus nő, akik megverték Julie, de amúgy Agatha nénit keresték, akivel végül az utolsó panelen találkozunk, és aki ilyen Stephen Hawking-szerű tolószékben ül. És… nem tudom, hogy ebből mi hozzak ki. A lapszám két fele annyira másmilyen, arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs, mire fog ez az egész kimenni, hogy inkább csak a fejemet fogom, nehogy szétdurranjon, mintsem hogy megpróbáljam értelmezni a látottakat.
Igazi csemege volt azonban a Marvel Knights 20th #1, ami, ahogy azt a címe sugallja, a Marvel Knights label huszadik évfordulója előtt tiszteleg. Bevallom, semmit sem tudok a Marvel Knightsról, azt leszámítva, hogy van ilyen – kicsit megelőzött engem –, viszont ahhoz kétség sem férhet, hogy ez a sztori pöpec lett. A történet egy nagy rejtéllyel indul: egy meg nem nevezett alternatív univerzumban Matt Murdock Karen Page sírköve előtt térdepel. Nem tudja ki ő, hogy került ide, vagy hogy ki ez a nő, akit sirat. Ekkor érkezik meg Frank Castle – aki ebben az univerzum rendőr –, a kocsijában Bruce Bannerrel, és közli Matt-tel, hogy tudja, ki ő. Egészen a közelmúltig Frank sem volt tisztában vele, hogy ki ő, azonban azóta „felébredt”, hála Bruce „informátorának”, aki álmában beszél hozzá és hagy neki üzeneteket a hősök valódi kilétéről. Miután a Matt-tel való találkozó nem éppen úgy sül el, ahogy Frank tervezte, Bruce-szal tovább állnak, hogy még több amnéziás hőst kutassanak fel. Nem tudjuk, mi ez a világ. Nem tudjuk, mi történt. Nem tudjuk, hány hős érintett (valószínűleg az összes). Abban sem lehetünk egészen biztosak, hogy ki és miért áll mindennek a hátterében – de pont ez az, ami annyira izgalmassá teszi az egészet! Amúgy pedig még külön szeretném megdicsérni a borítót is, ami gyönyörű kísérője a történetnek.
Ezeken túl nagyon újdonsággal nem tudok szolgálni, viszont kaptunk nem kevés folytatást. Miután lezárult az első nagy történetíve, az X-23 most egy egyrészes kis sztorival tért vissza: Gabby és Laura beépül egy gimnáziumba (miért kellett gimnáziumnak hívni?! Se Gabby, se senki az osztályában nem néz ki még gimnazistának — miért nem lehetett inkább „middle school”?), mivel sejtik, hogy valaki onnan Weapon X-es genetikai anyagokkal kísérletezik. Gyerekek, ez nagyon félrement. A történet felszínes és elsietett, a rajz középszerű, Laura karakterizációja pedig olyan egysíkúan mogorva, hogy most visszasírom Tom Taylor munkáját, akkor is, ha eddig azt mondtam, hogy Mariko Tamaki is ott van a szeren. Jó hír viszont (legalábbis én annak tartom), hogy a következő ívet Diego Olortegui fogja jegyezni rajzolóként, akinek a munkásságát én személy szerint nagyon bírom.
Aztán folytatódott a Spider-Geddon is, a héten most csak a fő címmel, amiről három dolgot tudok elmondani: 1, kezd a Marvel kicsit átesni a ló túloldalára, mert már annyi Pók-nép hoz be, hogy mellékkiadványok ide vagy oda, egyre nehezebb észben tartani, hogy kik is vannak a sztoriban, és azok melyik csapatban vannak/melyik oldalon is állnak. 2, Spider-Ham valami elképesztően vicces, igazi kis fénypontja a történetnek. És 3, végre behozták Silket! Éljen! (Miután múltkor panaszkodtam, hogy már mindenki van, csak Silk nincs.) Amúgy pedig maga a történet továbbra is követi az eddig ívet, nagyon akciódús, nagyon feszült, nagyon-nagyon-nagyon… nagy. Most extra árulással. Szóval jó ez, de azért nagyobb mélységet ne keressetek.
Volt aztán egy Shatterstar #2, ami nem volt rossz, de messze nem tudta hozni az első rész egyediségét, arról nem is beszélve, hogy kicsit kezdett átmenni melodrámába (hogy Shatterstar legyőzhesse a régebbi exét, aki most elrabolta a barátait, és akihez bonyolult szálak fűzik, segítséget kell kérnie egy frissebb exétől, akihez bonyolult szálak fűzik – jaj, mi esz ebből?) Közben dübörög tovább a Secret Agent Deadpool is, amiről azt hittem, hogy ez – az ötödik – lesz az utolsó lapszám, de aztán szembesültem vele, hogy nem, lesz még egy, aminek én persze csak örülök, mert az egész széria éppen olyan szórakoztató és őrült, mint amilyen okos szatíra. Ráadásul ez a lapszám egy olyan csavarral zárult, amit kíváncsi leszek, hogyan magyaráznak majd meg. A Typhoid Fever – X-Men már kevésbé tetszett, mert annyira próbálnak rádolgozni Typhoid Mary kettős személyiségre és elmezavarára, hogy néha már maga a narratíva sem tudja, hogy merre haladjon, az egymást őrülten és kissé random követő jelenetek – amik közt gyakorlatilag egy percre sem állunk le – egy cseppet sem könnyítik meg az olvasó dolgát abban, hogy követni tudja az eseményeket.
Az X-Men Red #10 azonban nagyot ütött: egyszerre próbál egy nagyon szép üzenetet közvetíteni (háborúval nem lehet a békéért küzdeni, meg kell találni a módját, hogy vérrontás nélkül tudják legyőzni Cassandra Novát), és ér véget egy olyan badass és menő jelenettel, hogy azt tanítani kéne. Nem véletlenül választotta a Newsweek 2018 egyik legjobb képregényének az X-Men Redet, na (a listára amúgy a Rogue & Gambit is felkerült, csak úgy szólok). A Champions is széped halad előre a maga kis Dudgeons & Dragonsra hajazó történetszálával, bár ebben a lapszámban inkább csak bonyolódtak a dolgok, semmint hogy válaszokat kaptunk volna – nem mintha ez baj lenne, kell hagyni valamit a jövő hónapra is. A Marvel Superhero Adventures pedig továbbra is valami elképesztően cuki – ebben a lapszámban például Spider-Gwen megküzdött Venommal egy piteüzletben, Loki eltűntette Thor pörölyét, amit aztán Pókembernek kellett megtalálnia, de volt benne a már hagyománnyá váló strip-oldal, Skottie Young-féle színező, és szókereső is – Skrull nyelven.
Végezetül pedig még csak annyit hadd tegyek hozzá – bár ez nem e heti sztori –, hogy végre „up to date” vagyok (eh, fogjuk rá) a jelenlegi Avengers-szériával, és, hát… nem vagyok elragadtatva a gyönyörtől. Az első történetszál második felét – amiben az írók azt próbálják megmagyarázni, hogy a szuperhősök valami négymilliárd éve a Földre érkezett istenség hányásának köszönheti a létezésüket, meg hogy már egymillió évvel ezelőtt is voltak Bosszúállók, Odin vezetésével – át is ugrottam. Egyszerűen – a műfajhoz mérten is – annyira légből kapottnak és erőltetettnek éreztem, hogy az már fájt, és komolyan, már most szeretném elfelejteni ezt az eredet-magyarázdósdit. A második történetív még igencsak a kezdeti fázisaiban van – ebben Namor indít véres háborút a szárazföldiek ellen –, de igazából már most ezt is eléggé sarkítottnak érzem. Már csak azért is, mert itt Namor kijelenti, hogy „neki nincsenek barátai a szárazföldön” (miután amúgy lazán meggyilkol egy hőst), miközben ezzel párhuzamos publikációban menedéket kínál az egész X-Men Red csapatnak Atlantiszban. De legalább ebben a második ívben David Marquez rajzai gyönyörűek, akkor is, ha ezzel egy időben meg nagyon haragszom Jason Aaronra (akit amúgy mindig szeretni szoktam), amiért haszontalan comic reliefet csinált Thorból, aki valamiért egyes szám harmadik személyben beszél magáról, és nagyban keresi a mosdót, mert túl sok mézsört ivott.
De ennyi legyen is elég belőlem a hétre. Jövő hétfőn találkozunk, és tudjátok a módit: ha szeretnétek bármi más képregényről olvasni, amit eddig nem említettem meg, dobjatok egy kommentet, én pedig meglátom, hogy mit tehetek.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.