A sorozat a héten egy Día de Muertos – vagyis mexikói halottak napja – tematikájú epizóddal rukkolt elő, ami, nem túlzás állítani, az évad eddigi legerősebb és legmeghatóbb része lett.
Meredith, Alex és Andrew egy mexikói származású, műtétre váró kislányt kezel, akinek az egész – amúgy végtelenül szimpatikus – családja a kórteremben gyülekezik, és még oltárt is állít az eltávozott családtagoknak. Bailey és Jo egy, a már a saját temetését tervező, krónikus májbeteg nő transzplantációjára készül, mikor az utolsó pillanatban elveszítik a szervet – a két doktornő azonban talál egy frissen elhunyt beteget, akinek a máját „újraélesztik”, hogy beültethető legyen, Alex azonban nem díjazza ezt a merőben kísérleti kezelést. Lincoln kéztörött kis betegéről kiderül, hogy a baj sokkal nagyobb, Bailey Ben miatt aggódik, Schmidt és Dr. Kim kapcsolata fordulatot vesz, Jackson pedig továbbra is próbálja Maggie-t vigasztalni. És ha még mindez nem lenne elég, Teddy végre eldönti, elmondja Owennek, hogy a gyerekével várandós, de a vallomás végül kudarcba fullad, amikor Bettynek nyoma veszik, Meredith pedig megtudja, hogy az édesapja haldoklik.
A Grace Klinikának mindig is akkor mesélte a legjobb történeteket, amikor párhuzamot tudott vonni az egyes betegek és az orvosok élete közt (na, meg akkor, amikor mindenki kavart mindenkivel, és a rezidensek úgy viselkedtek, mint a gyerekek), ami mostanában nem nagyon jött össze, mivel a narratíva gyakran inkább az orvosokra fókuszált, margóra helyezve a betegeket. Most azonban gyönyörűen sikerült mindent összefésülni (annyira gyönyörűen, hogy az epizód jelen pillanatban 9.0-án áll az IMDb): így vagy úgy, de a történetszálak többsége a halál köré épült, de nem annak a depresszív mivoltára helyezte a fő hangsúlyt. Sokkal fontosabb annak a gondolata, hogy a már eltávozott szeretteink még mindig velünk vannak, és ez nem szomorú – ami amúgy a Dia de Muertos lényege, és aminek alapján az epizód végén van egy jelent, amin majdnem elbőgtem magamat –, az, hogy milyen fontos is, hogy megfelelően tudjunk gyászolni, úgy, ahogy az nekünk jó, nem pedig a körülöttünk lévőknek, a halál elfogadásáról, szépségéről, a küzdelemről ellene, a félelemről, arról, hogy vajon végleges-e? Jó volt az egész, na!
De hogy részeire bontsam a dolgot: állítólag a Teddy-Owen–dolog nem lett igazán a nézők szíve csücske, és emiatt az írók próbálják is minimalizálni ezt a szálat, ami mondjuk érződik is, és emiatt igazából eléggé frusztráló is a dolog. Hiszen elvileg ez tök fontos lenne, aztán mégis alig kap játékidőt (abba meg már bele sem megyek, hogy még havazott, amikor Teddy és Owen lefeküdtek egymással, most meg elvileg már november eleje van, de Teddy még mindig lapos, mint egy deszka, viszont azt már korábban is tisztáztuk, hogy a Grace idővonalát hagyjuk és ne firtassuk). Szóval Owen még mindig nem tudja, hogy apa lesz, én meg már a hajamat tépem, hogy mi lesz, de legalább a pasas nagyon cuki Leóval. Az meg, hogy most Bettyvel mi lesz… Á, hagyjuk.
A mexikói kislány valami irtózatosan cuki volt! Szerencsére neki azért nem életveszélyes volt az állapota, így aggódni nem nagyon kellett érte aggódni, viszont olvadozhattunk attól, ahogy belezúgott DeLucába – amiért nem akarta, hogy a helyes dokibácsi lássa a pocijának a belsejét! egyem a kicsi szívét… Mellette az egész család is végtelenül édes volt, az pedig, ahogy a nagymama a halottakról mesélt, igazán megérintett. Bailey és Jo betegét szintén nagyon jól eltalálták az írók, nagyon tetszett, ahogy a nő a gyászról beszélt, igazán megfontolandó dolgokat mondott. Mellettük Link történetszála is gyönyörűen működött, igazán szívbe markoló volt a kisfiú anyjának reakciója és a kiskölyök gyermeki ártatlansága. Meg aztán ez az egész sztori még inkább megerősítette bennem azt, hogy én imádom Linket – a pasas minden egyes epizóddal egyre jobban befészkeli magát a szívembe, mert mindig tesz valami lazaságot, valami cukiságot, valami menőséget. Meg az arcéle sem semmi.
Vele ellentétben Dr. Kimet legszívesebben kidobnám az ablakon. Az okaimat erre már ismertettem: mert a pasas egy biodíszlet, aminek minden funkciója, hogy szexi meg meleg, de a karaktere ezen a ponton meg is áll, arról nem is beszélve, hogy ez a színész valami borzalmas. Jó, eddig nem is nagyon volt szövege, most viszont végre kapott pár normális sort, ami viszont csak annyit tudott bebizonyítani, hogy az egész színészi tehetsége egyetlen, „én mindent leszarok” arckifejezésből áll. Mellette viszont Schmidt tök jó volt, és az ő coming outja mögé teljes vállszélességgel oda tudok állni (ami legalább kevésbé creepyvé teszi Kim eddigi viselkedését), akkor is, ha ezt a szituációt a Grace egyszer csak eljátszotta. Karakter ráébred, hogy a saját neméhez vonzódik, kapcsolatot keres másik karakterrel, aki már jó ideje nyíltan meleg, azonban mikor a másik karakter megtudja, hogy emberünk „újonc”, visszautasítja őt, mert nincs türelme/ideje/hajnaldósága valaki olyannal lenni, aki még csak most ismerkedik ezzel az életformával. Ismerős? Persze, hogy az, Callie-vel és Arizonával is pontosan ez volt. De legalább Schmidt ortopédia-analógiája jól működött.
Végezetül pedig Meredith főszála is tetszett ebben az epizódban, az, hogy megtudta, hogy az apja haldoklik, amit követően nem tudta, mit is kezdjen ezzel az információval. Bevallom, kicsit meglepődtem azon, hogy, mint kiderült, Meredith és Tatcher Lexi halála óta nem beszélt – mármint, persze, Tatcher azóta nem szerepelt, de addigra már valamennyire kibékültek, meg aztán ott voltak az unokák, meg minden… szóval attól még a háttérben tőlem állhattak volna kapcsolatban, így kicsit meglepődtem ettől a narratív döntéstől. Ettől függetlenül Meredith reakciója nagyon valódi és átérezhető volt, és kíváncsi leszek, hová fogunk menni innen.
Összességében tehát bár volt egy-két gyengébb aspektusa az epizódnak, azok mind eltörpültek a a nagyon erős, megható, és vicces jelenetek közt, amik együttesen egy egészen kiemelkedő részt eredményeztek, ami előtt megemelem a kalapomat.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
