Hát persze, hogy amikor végre történne valami igazán izgalmas, mikor végre a felszínre kerül valami rejtély, akkor a sorozat elmegy egy kéthetes szünetre. Hát persze.
Marcosék megbeszélést tartanak, ahol arra jutnak, hogy mindent meg kell tenniük, hogy többet tudjanak meg a Belső Körről – és mivel már tudják, hogy a szervezet rácsatlakozott egy adatkábelre, úgy döntenek, ideje ismét meglátogatni Wire-t és a segítségét kérni. A hacker-mutáns búvóhelyére érve mindössze azonban csak annak őrjöngő, drogfüggő testvérét találják ott, akit kisebb összecsapás után sikerült foglyul ejteni. Mint később kiderül, a pasas is rendelkezik Wire képességeivel, és némi „ráhatás” után Caitlin részéről meg is hackeli nekik a Belső Kört, amiből a csapat megtudja, hogy a szervezet éppen megtámadott egy elmegyógyintézetet, ahol koholt diagnózisok alapján tartanak mutánsokat „kezelés” alatt. Mindeközben Jace hívást kap egy rendőrtől, aki segítene neki a mutánsok ellen, ám akiről aztán kiderül, hogy Tisztogató – vagyis egy anti-mutáns radikális szervezet tagja –, Reed pedig Johntól vár segítséget, hogyan is tarthatná kordában erejét, de nem éppen olyan választ kap, amire számított.
Eddig még csak azért húztam a számat, mert olyan döcögősen ment a dolog mert nem igazán volt célunk, mert… nem igazán olyan volt eddig a szezon, mint az első évad (így belegondolva, azt hiszem, azt a szociális érzékenységet, azt a csípős társadalomkritikát hiányolom, amit annyira jól csináltak tavaly). Most azonban objektív szempontból nézve, strukturálisan is el lettek szúrva a dolgok.
Jó, kezdjünk olyan apróságokkal, minthogy az epizód elején a Mutáns Underground tagjai és a Strucker-család egy elhagyatott autótelepen tart megbeszélést – miért is? Nem tudom, mert nekem eddig nagyon úgy tűnt, mintha mindannyian ugyanabban az épületben laknának most, hat ember pedig simán elfér egy nappaliban is. És aztán jönnek olyan dolgok, hogy a készítők eddig azért figyeltek arra, hogy két oldalról mutassák be a dolgokat, hogy mi történik Struckerék félterén, és mi a Belső Kör berkeikben – na, most a Belső Kört totál elfelejtettük, csak akkor tudtuk meg, hogy történik valami, mikor Wire tesója arra rávilágított. És csak ezután jött az, ami nekem a legjobban fájt: már zajlott a kórház ostroma, mikor is… egyszerűen otthagytuk a helyszínt, ugyanis a támadás közepén bevágtak egy jelenetet arról, ahogy Jace találkozik ezzel a Purifier-zsaruval. Haver, ilyet nem csinálunk! Ha fokozod az izgalmat, ha pörög az akció, akkor annak nem fordítunk hátat, mert az hazavágja az egész ritmust.
Mondjuk nem mintha maga az akciórész annyira izgalmas lett volna – őrjöngött ott pár kiszabadult mutáns, volt pár farkasszemnézés, de igazából sosem éreztem úgy, mintha tétje lett volna a dolognak (talán a Belső Kör oldaláról is láttuk volna a dolgokat, de…). Na, jó, egy drámai pillanat volt, amikor Lauren és Andy szembekerült egymással, és azt megadom, hogy ez tényleg jól sikerült. Sőt, ha már a jó dolgoknál tartunk, az is nagyon működött, ahogy Caitlin irányítgatta Wire tesóját (akinek, bocsi, nem jegyeztem meg a nevét), ugyanis a csaj továbbra is remekül hozza a „családomért mindent, és a ebbe a mindenbe a morálisan megkérdőjelezhető dolgok is beletartoznak”–figurát.
Akire viszont nagyon haragudtam, az Lorna volt – akinek amúgy annyi volt a szerepe az egész részben, hogy csúnyán nézett. Komolyan, egy sora sem volt. Viszont kapott új frizurát, ami a maga módján dühöm fókuszpontja. Ugyanis nézzük csak: Lorna az első évadban kicsit vad, nagyon vagány, vállig érő hajat viselt, ami szépen illett is a karakteréhez. Aztán mikor újra találkoztunk vele ebben az évadban, a haja megnőtt szép hosszúra, és az esetek többségében még szépen be is volt göndörítve lágy hullámokba. És most? Az első évadosnál rövidebb, tépett, kicsit gondozatlan kinézetű, rövid, zilált frufruval. És tudjátok, mit közvetít ez nekem? Azt, hogy a készítők egyszerűen képtelenek egyszerre vizionálni Lornát anyaként és (szabadság)harcosként. Amíg a Belső Kör főhadiszállásán láttuk, addig anyának kellett lennie, lágynak, finomnak, kedvesnek. De amint onnan „kiszabadult”, el kellett vadulnia – anyaként nem lehet harcos, és harcosként nem lehet anya. Olyan ez, mintha a készítők két külön karakterre akarnák bontani, és ezt a haján keresztül próbálnák lekommunikálni a nézőnek, ahelyett, hogy megpróbálnák Lornát a spektrum egy olyan pontjára helyezni, ahol szimultán mindkét szerepet betöltheti.
Szóval… nem vagyok elégedett. Sőt, dühös. Dühös, mert az írók szó szerint szétszedik Lorna karakterét. Dühös, mert amatőr hibákat ejtenek. Dühös, mert nem találom azt a szociális érzékenységet, amibe anno beleszerettem. És dühös a baseballra, amiért most két hetet kell várnom, hogy megtudhassam, miért is támadta meg a Belső Kör az intézetet.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
