Eheti cikkünk – az eddigiekhez képest – viszonylag rövid lesz (bevallom, hiába van már hétfő, még nem sikerült átrágnom magamat minden múltheti megjelenésen), de legalább nem kevés szaftos példány akad azok közt, amiről szó fog esni. Vágjunk is bele!
Szokásomhoz híven, kezdjünk rögtön azzal a kiadvánnyal, ami nem Marvel: ez pedig a DC Cursed Comics Cavalcade #1–e. Gondolom, a DC a Halloween közelségére reagálva adta ki ezt a képregényt, ami rögtön megragadta a tekintetemet, hiszen a borítója az EC Comics régi, ötvenes évekbeli Horror Trióját idézi, méghozzá nagyon stílusosan. Maga a nyolcvanoldalas füzet amúgy tíz rövidebb, tág értelemben vett horror-tematikájú történetet tartalmaz, különböző hősökkel a főszerepben: van itt szirénnel csatározó Wonder Woman, rémálmokkal küzdő Superman, de Solomon Grundynak segédkezet nyújtó Robin is. Minden egyes történet más és más rajzstílusban készült, ami azonban közös bennük, hogy mindegyik gyönyörű a maga módján – igen, a vizualitásra semmi panaszom nincs. Az egyes történetek viszont… hát, vegyesek. Sok helyen eléggé érződött, hogy az író képtelen volt szép, kerek történetet leadni a megengedett pár oldalban – a batmanes sztori például olyan szinten lógott a levegőben, hogy fogtam a fejemet. Ettől függetlenül viszont voltak egészen jók is, sőt, a kötetet lezáró Zatanna-fejezet kifejezetten tetszett.
Ezek a után a héten is kaptunk a Marveltől egy What if…? sztorit, ami ezúttal nem volt más, mint a What If… Peter Parker Became the Punisher? Első körben ez is eléggé felcsigázott, érdekes felvetésnek tartottam, de a kivitelezéssel itt is voltak problémák. Miután ugye itt arról lenne szó, hogy Peter tölti be a Megtorló szerepét, valami sötétebb, véresebb, durvább narratívára számítottam, esetleg némi önmarcangolással megtoldva ehhez képest azonban… nos, a végeredmény eléggé vaníliára sikeredett. Jó, Peter eszkábál magának némi lőfegyvert a hálóvető mellé, megöli Ben bácsi gyilkosát meg a Sinister Sixet, de ezen kívül nem sok minden változik. Sőt: a lapszám gyakorlatilag újra meséli a Pókember-narratíva nagy részét, annyi különbséggel, 
hogy itt Peter nagyjából magához öleli J. Jonah Jameson „Pókember gonosz”–propagandáját. Viszont a végén a csavar egész szép, de még emellett is amondó vagyok, hogy a múltkori, Flash/Pókember szám sokkal erősebben sikerült.
Nagyon bejött azonban az X-Men Black második száma, ami Mojót vette górcső alá, méghozzá nem is akárhogy – gyakorlatilag romantikus komédiába helyezte a nézettségőrült szupergonoszt (ami első blikkre furcsának tűnhet, de higgyétek el, nagyon működik). A történet szerint Mojó és emberei megragadtak New Yorkban, ahol is Mojó egy nap nekiment egy nőnek, aki beszólt neki, mire Mojo meg rögtön beleszeretett – és innentől kezdve naponta jár abban a kávézóba, ahová a lány is, és folyamatosan azon gondolkodik, hogyan szólítsa meg. Aztán az egyik ilyen „vadászata” során összetalálkozik az X-Men Globbal, aki szintén nem éppen mindennapi külsővel bír, és aki rögtön a szárnyai alá veszi, és próbálja megtanítani neki, hogy attól még, hogy valaki nem klasszikusan jóképű, és nem feltétlenül pozitívan viszonyulnak hozzá az emberek, még lehet kedves és barátságos, sőt, még a nőknél is lehet sikere. Az egész lapszám valami hihetetlenül ironikus és önreflektív és vicces és olyan, de olyan pozitív, hogy imádtam. Komolyan, ennél többet nem is kell mondanom: imádtam. Azonban maradt utána azért még egy kérdésem: a Mr. & Mrs. X második nagyobb történetíve (az első a novemberi lapszámmal ér majd véget, ezt követi decemberben egy one-shot sztori, tehát most a januári számról beszélünk)a Mojo-verzumban fog játszani, és azért kíváncsi lennék, hogy az, ahogy ez a képregény bemutatta Mojót hatással lesz-e arra (annyi biztos, hogy Kelly Thompson megígérte, hogy a történet olyan lesz, amire senki sem számít, és hogy nem fog hasonlítani egyik korábbi Mojo-sztorira sem).
Ezek mellett két történetív is lezárult a héten: az új X-23 első és a Ms. Marvel sokadik (túl vagyunk ötven lapszámon, ne várjátok el, hogy megszámoljam). Bevallom, az X-23 sztorija nekem kicsit már zavaros volt a végén – mert hát ugye volt benne gyakorlatilag öt ugyanolyan karakter, akkor is, ha ezekből volt, amelyik csak az asztrális síkon létezett –, ettől függetlenül azonban tetszett, leginkább pedig az utolsó pár oldal fogott meg, amikor Lauráék egy igen különleges bulit tartottak (ahol ott volt Vadóc és Gambit! Bocsánat, fangirl off). A Ms. Marvel történet is egészen jó lett: sok volt benne az akció, pörögtek az események, de még így is jutott hely egy kis románcnak, némi békülésnek, pár panelnyi Singularitynek, meg egy akkor poénnak a végén, amin hangosan felröhögtem, és amiért már csak külön is kijárnak valami díj. A két befejezés mellett volt egy új kezdet is, méghozzá Gail Simone Dominója kezdett új történetbe – és nyitott amúgy szintén egy baromi nagy poénnal –, amiről egyelőre még nem sokat tudni, viszont annyi tuti, hogy lesznek benne vámpírok, és hogy nagyon fogom élvezni.
És igen, végre ténylegesen elindult a Spider-Geddon is, de, szánom bánom, azt még nem sikerült elolvasnom – ígérem, a jövő heti cikkben pótlom. Addig is, tudjátok, mi a dolgotok: ha van valami képregény, amiről szívesen olvasnátok, meghallgatnátok róla a véleményemet, dobjatok egy kommentet, én pedig meglátom, mit tehetek. Találkozunk jövő héten!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
