Pár hónap kihagyás után ismét visszatértek kedvenc vadászaink a tévéképernyőkre, ám sajnos mégsem lehet teljes az öröm. A meglehetősen ingadozó teljesítményt nyújtó tizenharmadik évad után a tizennegyedik nyitánya sem sikerült túlzottan jobbra. A Stranger in a Strange Landnek ugyan megvannak a maga erősségei és kifejezetten szuper pillanatai, az összképbe azonban mégis olykor-olykor belerondít pár ordító gyengeség, amit remélhetőleg a szezon során ki fognak azért javítani az alkotók.
A Dean Winchester bőrébe bújt Mihály (Jensen Ackles) a testvérével való összecsapás után meglógott, és azóta is a világ különböző részeit járja, különféle emberekre és egyéb fajokra hozva a frászt. Köztük van a korábban Luciferrel dolgozó Jo nővér (Danneel Ackles) is, aki enyhén szólva nem örül az arkangyal látogatásának. Sam (Jared Padalecki) magára maradva azóta is testvérét keresi, Mary (Samantha Smith), Bobby (Jim Beaver), Castiel (Misha Collins), Jack (Alexander Calvert) és az alternatív univerzumból átszökött többi táborlakó segítségével, ám egyelőre sikertelenül. Cas aztán, önálló kutatása közben összefut egy Kipling (Dean Armstrong) nevű démonnal, aki azt állítja, van információja Mihállyal kapcsolatban, ám végül sikeresen csapdába csalja az angyalt, és vele együtt a csapat többi tagját is, amikor Cas megmentésére sietnek – Kip motivációja azonban igencsak érdekessé teszi az egész szituációt.
Kezdem először a negatívumokkal, mert azokból kevesebb van. Először is, igencsak zavart Jensen Ackles játéka ebben az epizódban. A tizenharmadik szezon fináléjában szerintem zseniálisan hozta Mihály karakterét, és egyből érezhető volt a különbség, amikor Dean igent mondott neki. A premierben azonban én végig Dean Winchestert láttam csak más hacukában és túlságosan tagoltan beszélt. Remélem, hogy ez csak átmeneti bukkanó, mert ha ez így fog végigmenni huszonpár részen keresztül, akkor az fájdalmas lesz. A Kipet érintő cselekményszál is kicsit bénán lett bevezetve, ám a végére legalább már értettük, mi miért zajlott úgy, ahogy. Ami viszont jobban bökte a csőrömet az nem más, minthogy Castielt megint sikerült az első öt percben kiiktatni, és így az epizód végéig semmit nem tudott csinálni – az írók vajon minden egyes évad előtt törlik a memóriájukat azzal kapcsolatban, hogy Castiel a Mennyország egyik kiváló harcosa, ergo több mint alkalmas arra, hogy seggeket rúgjon?
Most pedig jöjjön az, ami jó volt: A sorozat tizenhárom évad után végre eljutott oda, hogy úgy ábrázolja Sam Winchestert, ahogy azt a szóban forgó szereplő megérdemli. Korábban számtalanszor panaszkodtam már arra, hogy túl sokszor szorul háttérbe az ő karaktere, és az írók – akárcsak Cas esetében – elfelejtik, hogy Sam ugyanolyan ügyes fegyverforgató és stratéga, mint a bátyja. Ebben a premierben Sam megmutatta, hogy megtörten és elkeseredetten is képes egy egész alakulatot irányítani, és annak egyéni tagjait pontosan olyan szavakkal és tettekkel motiválni, amire épp szükségük van. Ja, és nem mellesleg térdre kényszerített egy csapatnyi démont – remélem ez nem csak egy ideiglenes tollcsúszás az alkotók részéről! Imádtam Jack történetívét is: szegény srác azóta nem találja a helyét a világban, mióta Lucifer megfosztotta őt az erejétől, és haszontalannak tartja saját magát. Bobby és Sam remek időzítéssel léptek be az életébe és karolták fel őt, mintha a saját gyerekük lenne, így élete legmélyebb pontján sem maradt egyedül
Jónak jó, de nem elég – röviden így tudnám összegezni az Odaát legújabb évadának bemutató részét. Összességében tetszett, ám hosszú távon sajnos nem lesz elég a középszerűség, ha az alkotók továbbra is fenn akarják tartani a rajongók érdeklődését.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
