Üdv mindenkinek, ismét jelentkezem a Watchaholics heti képregény-összefoglalójával, ami – tudom, elfogult vagyok, szánom-bánom – ezúttal csak Marvel kiadványokkal foglalkozik – mentségemre legyen mondva, a kiadó nem kevés első számmal készült erre a hétre, amik között a „What if…?” kiadványok is kiemelt helyre kerültek. Csapjunk is bele a lecsóba!
Ha már fentebb megemlítettem a „What if…?”–sztorikat, akkor talán kezdjünk is velük, miután kettő is kijött a héten. Az első a What If – The X-Men Were…, amiben mutánsok helyett „exe meneket” kapunk, akik különleges genetikájuk miatt képesek átírni a kibertér szabályait, ami a történet jelenjére az élet fő színtere lett. A sztori sztárjai Cable és Domino, zsoldosok, akiket Xavier bérel fel, hogy megmentség Erik Lensherrt, a kibertér egyik fő megalkotóját/üzemeltetőjét – aki amúgy szintén rendelkezik az exe-génnel – egy ellene küldött vírustól. Talán kezdjük ott, hogy az alapfelvetést imádtam, mert tényleg rengeteg baromi jó ötlet van ebben a sebtében felépített világban, sőt, a végén a csavar is egészen tetszett, de… összességében? Nem voltam lenyűgözve. Az art sem vonzza igazán a tekintetet, a karakterek is elég egysíkúak (bár ez a történet jellegéből adódik), de ami a legrosszabb, hogy ez az egész kibertér–dolog annyira… lejárt lemez. Láttuk ezt már sokszor, sok helyen, szebben előadva, több nüansszal. Szóval bár az alapötletet díjazom, a kivitelezésre azonban csak húzom a számat.
Ezzel ellentétben azonban a What If – Flash Thompson Became Spider-Man megvett kilóra. A lényeget már a cím elárulja: a valóságban, amiben a történet játszódik, nem Peter Parker, hanem Flash Thompson lett Pókember, és eltérő jelleméből adódóan a falmászó élete gyökeresen másképp alakult. És a sztori zsenialitása ebben az összehasonlításban rejlik: a Peter Pókemberként egy hős, akit fenyegetésnek tekint a publikum, míg Flash magát hősnek látja, az emberek is annak tekintik,
pedig valójában csak egy tahó. A lapszám gyönyörűen vonja a párhuzamokat kettejük közt, rávilágítva a régi bölcsességre: „a nagy erő nagy felelősséggel jár.” Csakis ajánlani tudom.
És akkor az első lapszámok: kijött az új Iron Fist sorozat, ami a Kelly Thompson-féle Jessica Jones megjelenési modelljét követi, vagyis egyszerre két fejezet jön ki belőle, egyelőre csak digitálisan, majd az első hat fejezet egyszerre nyomtatásban. De ami a sztorit illeti… ez sem tetszett, na! Danny random gonosztevő-támadás alkalmakor nem tud megmenteni egy kisfiút, akinek a testébe beköltözik valami démon, aki aztán embereket… száll meg? Nem igazán értettem. Majd kinézi magának Dannyt is – aki meg közben fetreng az önvádban –, merthogy erős a chije, amit „lopott”, úgyhogy a démon meg akarja szerezni magának a testét, és… kábé ennyi. Igazából az egész lapszám a tipikus önmarcangoló, búskomor, nagyonférfias (így, egyben) hősről szólt, meg a gonosz kis démonról, aki megolvaszt embereket, meg óriási, randa bogarakat csinál belőlük, mindezt nagyjából azért, hogy a rajzolónak legyen indoka nagyon groteszk meg nagyon véres jeleneteket rajzolni. Passzoltam.
Ennél nem egy fokkal volt jobb az X-Men Black – Magneto, amit az X-Men király, Chris Claremont jegyez – aminek persze megvan az előnye, meg a hátránya. Az előnye természetesen az, hogy Claremont tényleg az X-Men képregények ura és parancsolója, az, aki 
a hetvenes években új életet lehelt a szériába, hogy aztán tizeniksz éven keresztül vigye a narratívát – tehát ilyen szempontból tuti, hogy tőle jóra számíthatunk. A hátránya viszont az, hogy Claremont bizony már több, mint negyven éve foglalkozik ezzel a bandával, amióta a képregények stílusa és hangvétele sokat változott, és Claremont bizony nem biztos, hogy ezekkel a változásokkal lépést tudott tartani. Ez a Magnetóban is érződik, aminek főleg az első fele egészen zseniális, gyönyörűen reflektál az USA mostani helyzetére, a bevándorlásra, a szüleiktől elszakított bevándorló gyerekekre, szóval egy csomó mindenre, ami most aktuális, azonban végig kicsit olyan, mintha egy, még a kilencvenes években készült kiadványt olvasnánk – amin az sem segít, hogy amint beindul a tényleges akció, kicsit elveszünk a részletekben.
Szintén első lapszámos volt a héten a Shatterstar, aminek nem kevés szkepticizmussal veselkedtem neki, de végül meggyőzött. A történet főszereplője egykoron Mojo gladiátora volt – erre tervezték –, mostanra azonban háta mögött hagyta azt az életet, vett egy telket New Yorkban, és most háziúrként éli az életét – különlegessége azonban, hogy lakói olyan emberek és emberszerű lények, akik kiszakadtak saját világukból vagy idejükből, és Shatterstaréban maradtak. A furcsa és a hétköznapi ilyen nemű keverése számomra már nyerő, de a sztori még ennél is továbbmegy, és gyönyörűen vizsgálja a határvonalat a valóság 
és a fikció, az élet és a showműsor között, ami majd csak a második résztől lesz talán csak érdekes igazán – Shatterstar lakóit ugyanis Mojo egykori emberei elrabolják, Shatterstar pedig a nyomukba ered, miközben, tudta nélkül, ismét egy intergalaktikus showműsor szereplője lesz.
És akkor még lezárásként még pár lapszámról röviden: a héten a Champions huszonötödik lapszámát ünnepelte, amihez egy extrahosszú füzet és új történetszál járt. Legutolsó kalandjuk során a csapat két tagjának, Novának és Waspnak nyoma veszett – beszippantotta őket egy ismeretlen dimenzió –, barátaik pedig most a nyomukba erednek, kockáztatva azt hogy az életük örökre megváltozik. És a dimenzió, ahová követik barátaikat, tisztára olyan, mint egy D&D kampány! Ami akkora ötlet, hogy le se tudom írni. Ezen kívül volt nekünk egy Typhoid Fever – Spider-Manünk is – a főszerepben Typhoid Maryvel –, ami, gondolom, olyan lesz, mint a Wakanda Forever volt nem is olyan régen: vagyis a fix karakterekhez minden egyes lapszámban valaki más fog csatlakozni (itt a következőben az X-Men fog feltűnni), és van egy sanda gyanúm, hogy, csakúgy, mint a Wakanda Foreverben Nakia esetében, itt is egy női karakter – Typhoid Mary – „felmentése” lesz a cél. Amúgy már az első rész is nagyon ügyesen kezeli a témát – azt, hogyan is vette semmibe a társadalom Mary problémáit, próbálta alakítani őt, ahelyett, hogy rendesen segített volna –, bár a történetvezetés, pont Mary ereje miatt, kicsit nehezen követhető. Végezetül pedig a végéhez közeledik a Dennis Hopeless-féle Cloak & Dagger első történetíve (vagy az egész sorozat? Bevallom, nem néztem utána), ami… hát, engem nem nyűgözött le annyira. Nem azt mondom, hogy rossz lenne, csak olvastam már jobbat is Hopelesstől.
Ennyi volt a móka mára, srácok – nektek mi volt a héten a kedvenc megjelenésetek? Valamint tudjátok a módit: ha szeretnétek hallani valami képregényről, amiről eddig nem szóltam, dobjatok egy kommentet, és meglátom, mit tudok tenni. Végezetül pedig egy közérdekű közlemény: a rovat a jövő héttől permanensen hétfőre költözik, úgyhogy találkozunk nyolc nap múlva!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
