Oldal kiválasztása

Én szeretem az idős-humort – mármint amikor a humorforrás nem más, mint egy-két ősz kobakú karakter, akinek nem feltétlenül olyan az életfelfogása, amit a társadalom elvárna. A The Golden Girls örök kedvenc, Betty White egy földre szállt istennő, Yetta nagyi pedig a Dadus csúcspontja. Azonban a The Cool Kids közel nem éri el azt a szintet, hogy csatlakozhasson a nagy elődök sorába.

Történetünk egy nyugdíjas otthonban/közösségben játszódik, ahol három jóbarát, a domináns nagyszájú Hank (David Alan Grier), a csendes, valószínűleg kriminális múlttal rendelkező Charlie (Martin Mull), és a kisnövésű, félszeg, és nagyon meleg Sid (Leslie Jordan) éppen barátjukat és asztaltársukat, Jerryt gyászolják – valamint azt is a fejükbe veszik, hogy búcsúbulit tartanak neki, aminek persze a vezetőség nem örül. Ezen felül azt is eldöntik, hogy innentől kezdve senki sem ülhet Jerry helyére – azonban az otthon új lakójának, a tűzről pattant Margaretnek (Vicki Lawrence) más tervei vannak.

Ahogy az a bevezetőből kitűnhet, én úgy indultam neki ennek a szériának, hogy szeretni akarom – és sokat elmond a minőségről, hogy nem sikerült. Annyira, de annyira fájdalmas volt igazából az egész pilot, több szempontból is, hogy azt nehéz leírni.

Kezdjük talán ott, hogy már a kezdetektől fogva olyan érzésem volt, mintha egy úgy húsz évvel ezelőtt készült szériát néznék. A jelenetek limitáltak és véletlenszerűek, a rendezés gyenge, a karakterek mintha csak mondanák a szövegüket a semmibe, mintha mindentől függetlenül léteznének, és ezen azért azt hittem, már túlléptünk egy ideje. De a karakterek maguk is inkább csak karikatúrák, ráadásul nem is túl kedvesek, és nem is túl viccesek – Hank és Margaret számomra teljes félrefogás volt, Sid néha cuki, de folyamatosan a sértő határát súrolja, még az egyetlen igazi felüdülés számomra Charlie volt, akinek csak odaejtett, csendes megjegyzései vagy nagyon beteg bűnözői múltat rejtenek, ami gyönyörűen szembeállítható a mostani életkörülményeivel, vagy demenciára utalnak, amivel – tudjuk ezt Yetta óta – nagyon szépen lehet játszani.

De az igazi hiba talán ott rejlik, hogy a sorozat hülyének nézi a saját karaktereit. Mert azért tisztázzuk, Hankék nem annyira öregek – nem öregebbek, mint a The Golden Girls szereplői a sorozat vége felé, pedig ők még erősen dolgoztak és volt bimbózó társadalmi életük. De most komolyan, harmadik rész leírása szerint Margaret akkor tölti a hatvanötöt, David Alan Grier hatvankettő, Leslie Jordan hatvanhárom, és egyedül Martin Hull az, aki hetvenöt éves (összehasonlítási alapként, a Feláldozhatók utolsó részében Sylvester Stallone hatvannyolc, Harrison Ford hetvenkettő, Arnold Schwarzenegger hatvanhét, Mel Gibson pedig ötvennyolc éves volt). Így hát az, hogy Charlie nem tudja, hogy önszántából van az otthonban, senkinek sincs pénze, ezért Jerry hitelkártyáját próbálják ellopni, de kocsija sincs senkinek… mindez nem vicces, hanem szánalmas, akkor is, ha elvileg talán az lenne az egész koncepció, hogy ez olyan nekik, mint egy második kamaszkor.

Nem jósolok túl nagy jövő a The Cool Kidsnek, mert gyenge, esetenként sértő, és még csak közel sem annyira vicces, mint aminek hiszi magát. De ha bukik is, biztos, hogy nem fog hiányozni.

Szerző

Orlissa
Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.