Eléggé csalódott vagyok – a leírás alapján a Manifest egy izgalmas, meglehetősen egyedi, esetleg sci-fi elemekkel átszőtt drámának ígérkezett. Ehhez képest a végeredményben ugyan a dráma jelen van, de talán túlságosan is. Ez önmagában annyira nem lett volna nagy probléma, azonban szinte – talán egyetlen kivétellel – semmilyen más elemet nem lehet felfedezni a pilotban. Egyszerűbben megfogalmazva, egy tipikusan túldramatizált, minden klisét bedobó amerikai művet láthatunk egyelőre, ami nagyon nagy kár.
2013-ban járunk, ahol egy Jamaikából New Yorkba tartó járat megtelik, és a fennmaradó utasoknak lehetőségük nyílik átszállni egy később induló gépre. A repülő fel is száll időben, ám útközben légörvénybe kerülnek, amiből úgy tűnik, minden gond nélkül kikecmeregnek. Az igazi problémák azonban akkor kezdődnek, amikor a pilóták leteszik a gépet és az utasokat egy seregnyi FBI-os, rendőr és mentő fogadja. Ekkor derül ki, hogy több, mint öt év telt el a fel- és leszállás között, egyből meg is kezdődnek a kihallgatások, úgy, hogy senki sem érti mi történhetett. A kezdeti káosz után megpróbál mindenki visszatérni a normális kerékvágásba, ám ez sokkal nehezebbnek bizonyul, mint korábban gondolták volna.
Szokásomhoz híven a pozitívumokkal kezdeném, mert azért akadt az is. Az alap elgondolás szerintem nagyon jó, én személy szerint imádom az időugrásos sztorikat, és egy jó írói gárda pompás történetet tud belőle kerekíteni. Az első epizód felépítése önmagában nem is sántít, hiszen szépen vezetik fel a fő konfliktust, alaposan bemutatják a főbb karaktereket is, és pont a csúcson szakítják félbe a cselekményt. A tempót is ügyesen eltalálták, hiszen óvatosan kezdődik, de nem túl lassan, a legjobb pillanatban gyorsulnak fel az események, a végére pedig megmarad egy középtempón. A történetvezetés lineáris, könnyen követhető, de nem túlságosan egyszerű.
És akkor jöjjön az, ami miatt húztam a számat, méghozzá nem is kicsit. Ami a karaktereket és a hozzájuk fűződő sztorikat illeti, a Manifest bedobja az összes létező amerikai sorozatos és filmes klisét. A fő fókuszban egy tipikus amerikai család van, két gyerekkel, ami első blikkre tökéletesnek látszik, ám ha közelebbről megnézzük, egyáltalán nem fenékig tejfel az életük, hiszen a kisfiú beteg (leukémiás), a valahogy főszereplővé avanzsált nagynéni, Michaela (Melissa Roxburgh) felnőtt létére tiniként hisztizik a szerelmi élete miatt – és itt igazából meg is állnék, mert csak ismét felbosszantom magam azon, mennyire kétdimenziósra sikeredett mindegyik karakter.
Nem az fáj, amikor egy olyan sorozatot látunk, ami minden szempontból rossz, hanem az, amiben volt valami, de a végére mégis egy nagy semmi lett belőle. Hát, a Manifest is ilyen – ígéretesnek indult, kliséhalmaz lett a végeredmény. Persze, előfordulhat, hogy a későbbiekben jobb lesz, de én a premier alapján nem kaptam kedvet ahhoz, hogy folytassam.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
