Légió szupererő nélkül – első blikkre így tudnám legjobban leírni a Netflix új sorozatát, a Maniacet. Nyílván túlzok egy picit, ám meglepően sok hasonlóságot találtam a két széria között, ami számomra csak pozitívum. Mindkettő körbejárja a mentális problémákat, és e témát rendkívül csavaros történettel, valamint lenyűgöző képi világgal támasztja alá. A Maniac esetében az egészhez még kapunk egy nyolcvanas évekbeli körítést is, ami igencsak bejövős. Ugyan egyik főszereplőt alakító színészért sem rajongok különösebben, az alapsztori érdekessé tudta tenni számomra a szériát, és a pilotban pont csak annyit kapunk, amennyi ahhoz elég, hogy többet kívánjunk.
A történet szerint Owen (Jonah Hill) egy tíz éve skizofréniában szenvedő srác, aki ugyan gazdag családból származik, mégis komoly pénzügyi gondokkal küzd, hiszen szülei anyagi segítsége nélkül próbál megélni New Yorkban, ami a kis irodai munkája mellett igencsak nehéz feladat. Owent aztán egy nap ki is rúgják, és új meló keresése közben bukkan rá egy érdekes hirdetésre. A Neberdine gyógyászati cég kelti fel az érdeklődését, akiket Owen fel is keres: a vállalat azt állítja, képesek rendbe tenni az emberi elmét mindenféle mellékhatások és komplikációk nélkül. Owen végül ott fut össze egy másik tesztalannyal, Annie-vel (Emma Stone), akivel meglehetősen döcögősen indul a kapcsolata, ám végül, mikor egy kontrollcsoportba kerülnek, hirtelen együtt kell működniük. Kapcsolatukat segíti, hogy Annie az egyetlen, aki érti és ismeri Owen „kódbeszédét”, amit a srác egyébként a hallucinációiból szedett.
Adott egy skizofrén főhős, aki durva hallucinációkkal küzd és komplikált családból származik, de elmegy egy gyógyulást ígérő, ám kifejezetten furcsa légkörű létesítménybe. Itt találkozik egy szőke nővel, aki először nem akar a közelében sem tartózkodni, majd mégis elkezdenek barátkozni – mintha szóról-szóra a Légió első pár epizódjának cselekményét írtam volna le. A Maniac azonban nem kizárólag a mutánsok hiányban különbözik a Fox sorozatától, hanem abban is, hogy a premier alapján leginkább a klinikai vizsgálatokra és annak a főszereplőkre gyakorolt hatásával fog foglalkozni. Ez már nagyjából a rész utolsó húsz percében kiderül, ám olyan érzést kelt, hogy ez nem lesz egy egyszerű menet, és jó pár turpisságra készülhetünk az elkövetkezendőkben.
És akkor essék pár szó a színészi játékról is, ha már a bevezetőben megemlítettem. Emma Stone-t már láttam komolyabb szerepekben, ám a pilotban nem tudott igazán brillírozni, mivel a karaktere nem kapott túl sok teret, ám remélhetőleg az ezután következő epizódokban ez változni fog. Jonah Hill viszont egy olyan színész, akit eddig csak vígjátékokban láttam, úgyhogy volt némi fenntartásom az ő teljesítményével kapcsolatban, ám örömmel jelentem, hogy pozitívan csalódtam. Hill a bemutatóban zseniálisan játszik, minden egyes arckifejezéséből és mozzanatából látszik, hogy egy megtört, beteg emberről van szó, a tárgyalótermi, illetve a vacsorajelenetben pedig pár másodperc alatt összetöri a szívünket.
Egyszóval nagyon ígéretesnek tűnik a Maniac, hiszen minden megvan benne, ami egy jó pszichothrillerhez kellhet: remek színészek, jó alaptörténet, pazar hangulatteremtés, és egy tökéletes helyszínválasztás.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
