A jövő héttel újraindul a tévészezon, jönnek az új sorozatok, a Watchaholics ütemterve is tele lesz velük – nem is beszélve a saját ütemtervemről, ami pedig az egyetemi tanév kezdete miatt van tele –, és így bizony kevesebb hely és idő jut majd a képregényes cikkekre. Azonban már jóval azelőtt, hogy felmerült volna ez probléma, is ott motoszkált bennem a gondolat, hogy olyan sok képregényt olvasok, amiről lenne egy-két gondolatom, de nem annyi, hogy abból kiteljen egy egész cikk, vagy hogy éppen írtam az első lapszámról, és bár nem akarok havonta mélyre menően foglalkozni a sorozattal, azért a későbbi füzetek is megérdemelnének pár mondatot – és mégis mihez kezdjek ezekkel a kiadványokkal? Hát jött egy ötlet, és ebből az ötletből most lesz egy próbaüzem: a Watchaholics heti képregényes összefoglalója, teljesség igénye nélkül. Forgassátok, olvassátok!
Tudom, azt mondtam, heti összefoglaló, vagyis a most szerdai megjelenésekkel kéne foglalkoznom, azonban engedjétek meg, hogy egy múltheti kiadvánnyal nyissak, hiszen nem mehetek el a Champions #24 felett szó nélkül. A szuperhős-berkekben örök probléma, hogy a hősöknek foglalkozniuk illene a való világ nagy problémával, azonban szinte istenszerű erejükkel nem vethetnek azoknak könnyűszerrel véget, hiszen az érzéketlenség lenne azok felé, akik valóban szenvednek ezektől a problémáktól. Éppen azért Superman nem vethetett véget a második világháborúnak, és az X-Men is éppen csak belenyúlt az Apartheidba, de a helyiekre bízta, hogy rendezzék soraikat. A fiatal hősökre fókuszáló Champions is hasonló célt tűzött ki most maga elé: az ehavi lapszám története ugyanis egy iskolai lövöldözés köré épült, ami Miles Morales iskolájában tört ki. Miles éppen nem volt jelen a támadáskor, ami miatt gyötri is bűntudat, azonban az eset nem csak őt, hanem csapattársait is mélyen érinti, akik különféle attitűdökkel fordulnak a történtek felé, több lehetséges megoldást is felvetve, ám végeredményben csak véleményt mondva – hiszen amíg a társdalom nem változik, addig ők sem tehetnek semmit. Nagyon megérintett ez a történet, hiszen az alkotók gyönyörűen kezelték ezt az igencsak fontos – és Amerikában kényes – témát, úgyhogy minden tisztelem az övék.
A következő napiendi pont nem kritika, hanem egy hír, és szintén kicsit régebbi, mint e hét szerda: a Marvel még a SDCC-n jelentette be az idén őszre ígért The Vision minisorozatot, ami az írók, a házaspár Chelsea Cain és Marc Mohan Vízió és lánya, Viv kapcsolatát tárta volna fel. Csak volna, hiszen a Marvel vártalanul törölte a sorozatot – indoklásuk az, hogy a Marvel Univerzum jelen pillanatban olyan irányba halad, ami nem fér össze azzal, ami a minisorozatban jelent volna meg. Engem nagyon lesújtott ez a hír, hiszen a már a bejelentés óta be voltam zsongva a The Visiontől, hiszen szintén Cain tollából származik egyik kedvenc Marvel-képregényem, a 2016-os Mockingbird.
Na, és akkor nézzük, mi történt valóban ezen a héten, és kezdjünk rögtön egy DC-kiadvánnyal, amit, bevallom, nem olvastam, viszont muszáj szót ejtenünk róla: ez pedig a Batman: Damned #1. A DC ezzel a sorozattal indította el új kiadványcsaládját, a Black Labelt, amelynek sajátossága, hogy a kiadó semmilyen cenzúrát nem ró ki rá – amit a Batman: Damned alkotóbrigádja rögtön ki is használt, méghozzá arra, hogy – nem hiszem el, hogy kimondom – premier plánban megvillantsák Batman farkát, több panelen. Ennek az akciónak, amennyire ki tudom venni, a történet szempontjából nem sok értelme van – már csak azért sem, mert nagyjából két ecsetvonásnyi árnyékoláson múlik az egész –, de a célját azért elérte: mindenki erről a kiadványról beszél (leginkább kiakadva, vagy éppen azt felemelgetve, Wolverine hányszor is mutatkozott ruha nélkül, ám azokban az esetekben valahogy mindig sikerült kitakarni a családi ékszereket). Közben a DC is rájött, hogy ezt talán nem kellett volna, és bejelentették, hogy a későbbi kiadásokban, valamint a digitális verzióban ezentúl ki lesz takarva a denevérfarok.
Ha kicsit is ismertek, tudjátok, nem nagyon olvasok DC-t, úgyhogy ugorjunk is rögtön tovább a Marvel újdonságaira: az első füzet, amit szeretnék megemlíteni, az az Infinity Wars: Soldier Supreme, egy kétrészes érdekesség első fele. Bevallom, nagyon le vagyok maradva az Infinity Warst illetően, azt azonban tudom, hogy jelen pillanatban ott tartunk, hogy Gamora megszerezte a köveket, és az erejükkel „kettéhajtotta” az univerzumot – feltételezem, ezután jött létre az a temporális valóság, amiben a Soldier Supreme is játszódik, és aminek egyes főszereplői (ugyanis több ilyen kiadványi s érkezik az elkövetkezendő hetekben) két-két Marvel hős keverékei. Jelen esetben Steve Rogers és Stephen Strange mixéről van szó, az amerikai kormány mágikus szuperfegyveréről, akinek segédje Bucky Wong, legnagyobb ellenfele pedig Dormammu Red. Nem mondanám, hogy a Soldier Supreme kifejezetten jó, inkább csak nagyon érdekes: újdonságot nem mutat, mindössze csak azzal játszadozik el és keveri össze, amit már eddig is tudtunk. Ettől függetlenül persze természetesen megéri elolvasni, mert hatalmas buli.
Nagy kedvencem, Kelly Thompson két újdonsággal is jelentkezett a héten: a Mr. & Mrs X harmadik, valamint a West Coast Avengers második száma is most került a polcokra. A Mr. & Mrs. X–ben tovább folytatódnak Vadóc és Gambit hihetetlen nászutas kalandjai, és végre az is kiderült, mi van abban a tojásban, amit már az első rész óta üldöznek: Xavier Professzor és Lilandra a szülei halála után létrehozott gyermeke, Xandra, aki nem csak hatalmas erővel bír, hanem anyja után a Shi’ar Birodalom trónörököse is. Bevallom, nem egészen értem, mi is zajlik itt éppen, hiszen Kelly nagyon csavarja a szálakat, így nem tiszta, ki is van kivel, de ettől függetlenül a lapszám remek szórakozást nyújtott. Külön szeretnék kiemelni Vadóc és Gambit gyönyörűen árnyalt kapcsolatát, ami úgy tud cuki lenni, hogy közben súlyosabb kérdéseket is boncolgat, valamint Gambit és Deadpool Deathbird emberei ellen vívott, négyoldalas harcjelentét, ami igazi technikai dicsmenet – itt látszik csak igazán, hogy bár Bazalduának továbbra sem feltétlenül tartozik az erősségei közé az arcok rajzolása, ha akciószcénákról van szó, abban egyszerűen zseniális.
A West Coast Avengers második fejezete ezzel egyidőben éppen annyira őrült, mint az első: Clint és Kate adok-kapokja továbbra is zseniális, a valóságshow-s vonal baromi vicces (bár többet is elbírtam volna belőle), Gwenpool és Quentin kapcsolata pedig annyira abszurd, hogy ennél jobbat ki se lehetett volna találni. Az egyedüli dolog, ami nekem kicsit furcsa, 
hogy olyan szimplán tisztáztuk és elfogadtuk, hogy B.R.O.D.O.K az M.O.D.O.K. (nem valami teremtménye, vagy társa, vagy rég elveszett ikertestvére) maga. Mondjuk ettől függetlenül persze B.R.O.D.O.K. valami fenomenális, és látszólagos naivitása számos humoros helyzetet szül.
A héten a végére ért az egyik fő X-men cím, az X-Men Gold. Bevallom, elég vegyes érzéseim vannak mind a sorozatot, mind a lezáró számot illetően is. Számtalanszor köszörültem a nyelvemet Marc Guggenheim írásán, ami, főleg az elején, az ellenféle átgondolatlan agyabugyálását tartotta a legjobb stratégiának. A másik oldalon viszont ott van, hogy az ő keze alól került ki a #30-as lapszám is, amiben Vadóc és Gambit összeházasodott, ami még a borzalmas fangirlködésemet félretéve is egy gyönyörűen megírt lapszám, emellett pedig a sorozat egyik utolsó, Stormot a központba helyező történetíve is jól sikerült. Ami pedig magát a lezárást illeti, egyfelől kicsit befejezetlennek, sőt, talán kicsit összecsapottnak is érződik a dolog, másfelől viszont a #36 szépen keretbe teszi az egész szériát, miközben érdekes kérdéseket is boncolgat.
A végéhez közeledik a Multiple Man mini is, amiről igazából nem akarok sokat írni, mert egyszerűen már elvesztettem a fonalat. Komolyan, srácok, ebben a szériában annyi az időutazás – és ennek következményeképp a különböző idősík –, hogy garantálom, belefájdul a fejetek. Viszont pont ez is adja a báját, hiszen a sorozat teljes egészében tisztában van a saját abszurditásával, és rá is játszik arra, nagyon szórakoztató kis olvasmányt hozva össze. Viszont ha eddig még nem olvastátok, akkor lehet, érdemes lenne megvárnotok a jövő havi, lezáró kötetet, és egyben végigpörgetni az egészet – akkor talán nem fogtok annyira belegabalyodni.
Ha már minisorozatok: végre, a többhónapos felvezetés után elstartolt a Return of Wolverine is, ami egyelőre eléggé összezavarja az olvasókat, hiszen az amnéziás Logan sincs vele tisztában, ki is ő, mibe is kavarodott bele, és mit is kéne tennie. Egyelőre annyi biztos, hogy a Soteira gonosz, a vezére, 
Persephone még gonoszabb, és hogy ennek még rossz, de nagyon menő vége lesz. Mini-téren alakított még a héten a Life of Captain Marvel is, ami továbbra is gyönyörűen egyensúlyozza Carol magánéletét a szuperhős mivoltával – ennek fényében pedig a harmadik lapszámban ugyanúgy kaptunk némi románcot, mint egy hatalmas, több évtizedes titok leleplezését is, ami jobban felcsigázott, mint vártam, és ami még izgalmasabb fejleményekkel kecsegtet.
Erre a hétre ennyi is lenne a Képregény Kommentár, és ha tetszett, akkor a jövő héten visszatérek egy hasonló összefoglalóval – addig is, ha van olyan kiadvány, amiről szeretnétek hallani, akkor az mehet kommentbe, én pedig megteszem, amit tudok. Találkozunk a jövő héten!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
