Oldal kiválasztása

Úgy emlékszem, múltkor azt mondtam, hogy innentől kezdve már csak jobbnál-jobb részeket fogunk kapni, és ez a tippem ezen a héten is bevált. Egy meglehetősen szuper és eseménydús epizódot egy még királyabb követett, amiben talán nem történt annyi minden, viszont annál hatásosabb volt mind a cselekmény, mind a kivitelezés – én személy szerint csak pislogtam, mint hal a szatyorban, mikor a végére értem. Mindezt az alkotók még meg is fejelték egy rendkívül szimbolikus címadással is – én esküszöm, próbálnék nem áradozni, de ezen a ponton szinte lehetetlennek tűnik ez a feladat.

Jimmy (Bob Odenkirk) bosszút áll egy csapaton, akik korábban keresztbe tettek neki, majd tovább folytatja a telefonok árusítását, méghozzá nem is amatőr módon – a biznisz gyakorlatilag virágzik. Kim (Rhea Seehorn) látogatást tesz egy régiebbi ismerősénél, Rick Schweikartnál (Dennis Boutsikaris), tanácsot kérve a Mesa Verdével kapcsolatban, ám egy igencsak csábító ajánlattal távozik: Schweikart partnerséggel jutalmazná őt, ha hajlandó lenne a Mesa Verdét az ő ügyvédi cégéhez hozni, valamint kialakítani egy banki szektort náluk. Kim aztán a jó hírt egy ebéd keretében közli Jimmyvel is, aki nem kifejezetten örül neki, ám próbálja támogatni őt. Gus (Giancarlo Esposito) meglátogatja a még mindig kómában fekvő Hector Salamancát (Mark Margolis) a kórházban, míg Mike (Jonathan Banks) az ő piszkos ügyeit intézi – jelen esetben egy tucatnyi német szakemberre kell vigyáznia a lehető legszigorúbb biztonsági intézkedések mellett.

Jimmy és Kim párosa az egyik legrealisztikusabban ábrázolt kapcsolat, amit valaha tévében láttam. Hála a jó égnek mentesek az agyonhasznált kliséktől, sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy az ő esetükben alapból nem a romantikus aspektusra bazíroztak az alkotók. Sosem hangzott el egy „szeretlek”, nem csattant el egy csók sem, mégis tudja mindenki, hogy járnak, és együtt egy fantasztikusan dinamikus duót alkotnak. Most azonban nagyon úgy tűnik, hogy kezd más irányba mutatni kettejük útja, mint az elején, és, ismervén a Breaking Bad cselekményét, sejthetjük, hogy már nem sokáig fognak együtt maradni. Szép lassan kezdenek elsodródni egymástól – pont ezt ábrázolták egyébként tökéletesen az éttermi jelenetben – amit roppantul fájdalmas végignézni, ám ugyanakkor hihetetlenül életszerű is. Még jobban sajoghat a szívünk annak tudatában, hogy igazából csak támogatni tudjuk a karaktereket abban, amit csinálnak, mert érezzük, hogy ez lesz a helyes út számukra, még úgy is, hogy nagy valószínűséggel külön kell válniuk.

Rengeteg szuper pillanat volt még az eheti részben, amit mind felsorolnék, mert egyszerűen nem lehet kihagyni őket. Jimmy leszámolása az elején egyszerre volt vicces, abszurd és ijesztő – ebben a szériában úgy hiszem, még nem láthattuk ennyire félelmetesnek főhősünket. Aztán Gus Fring mesedélutánja a kórházban sem volt semmi, hiszen először kissé karakterhűtlennek hatott, ahogy a leendő drogbáró a gyerekkoráról beszél a tehetetlen Hectornak, ám amint leesett, miért teszi mindezt, végigfutott rajtam a hideg – Giancarlo Esposito ismét előhívta azt a Gust, akitől görcsbe rándul a gyomrom. Howard (Patrick Fabian) ugyan keveset szerepelt a mostani epizódban, ám bombaként robbant Jimmyhez intézett beszólása, ami biztosan a sorozat egyik ikonikus idézetévé fogja kinőni magát. Végül egy flashbackben újra láthattuk Chuckot (Michael McKean) is, aki még mindig egy tenyérbemászóan undorító karakter, ám McKean továbbra is zseniális, és nem gondoltam volna, mennyire jó lesz látni őt és Kimet egy helyen.

Na jó, bevallom, egyvalami azért böki a csőrömet a szériával kapcsolatban, mégpedig Nacho Varga távolléte, de egyrészt annyi baj legyen, másrészt legkésőbb két hét múlva őt is viszontláthatjuk majd a képernyőn.

Szerző

Misplaced
Szerkesztő

Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.