Rossz hírem van azok számára, akik már unják a Thresholdos beszámolóimat, hiszen ismét egy ilyen cikkel jelentkezem. Legutóbb Londonban volt szerencsém látni a bandát a Legends of the Shires turné legutolsó állomásán, ami ugyan egy fantasztikus buli volt, ám akkor még fogalmam sem volt, mikor tombolhatok újra Threshold dalokra élőben. Arról meg álmodni is alig mertem, hogy a következő alkalomra pont Magyarországon kerül majd sor, és eléggé szürreális is a hazai fellépés háttere: egy itthoni zenekarokra alapozó kétnapos fesztiválra sikerült beszervezni a briteket, akik nem csak származásuk, hanem az általuk képviselt zsáner végett is abszolút kakukktojásnak számítottak a felhozatalban. Ennek ellenére kétség sem fért ahhoz, hogy nekem ott a helyem a Barba Negrában, ötszáz forintos jegyár mellett meg főleg nem.
A szervezők a hétvégére eső fesztivál utolsó napjára, vasárnapra suvickolták be a Thresholdot, méghozzá szó szerint – a meglehetősen sűrű programban a legtöbb fellépő maximum egy órányi műsoridőt kapott, ez alól az angolok sem voltak kivételek. Előttük a nagy múltú, új felállással rendelkező Akela lépett fel, akiknek az első pár daláról pont lemaradtam, de ezt leszámítva végignéztem a performanszukat. Szégyen szemre egyáltalán nem vagyok otthon a magyar rock és metálzenekarokban, így még pár sort sem tudtam együtt énekelni az amúgy lelkesnek tűnő tömeggel, de nem is ezért mentem el. Amint a magyarok elhagyták a színpadot, már teljesen lement a nap, és a küzdőtér összetétele egy szempillantás alatt kicserélődött. Sajnos az amúgy sem túl hosszú menetidő még egy tíz perccel meg is csorbult, hála a technika ördögének, ám a külföldi vendégek végül nem sokkal este nyolc előtt bele tudtak csapni a húrokba.
A Threshold mostanában többet kísérletezett a számlista összeállításával, azonban – nagy valószínűséggel idő hiányában – visszatértek a már megszokott kezdéshez, és elsőként a Slipstream kőkemény riffje csendült fel. Ezt követően a tagok ismét a Dead Reckoning albumhoz nyúltak vissza, szinte egyből bele is vágtak a Hollow-ba, ami még mindig a szívem csücske a 2007-es mesterműről. A folytatásban sem szenvedtünk hiányt zúzdából, hiszen elővették a mostanában kissé elhanyagolt, ám örök közönségkedvenc Pressure-t. Ha még nem lett volna elég a tombolásból, hát a banda még fokozta is a hangulatot a Snowblinddal, ami számomra az egyik legnagyobb favorit a Legends of the Shires-ről. Ezután egy picit ismét visszautazhattunk az időben, egészen 2004-ig, méghozzá a Mission Profile segítségével, ami továbbra is brutál jól szól élőben, még egygitáros verzióban is. Az igencsak rövidecske műsort végül a tavalyi turnén már bevált Lost In Translation-Small Dark Lines párosa zárta. Ugyan nem fűztem túl nagy reményeket ahhoz, hogy az előbbi számot is eljátsszák majd, tekintettel a hosszára, ám végül mégis belekerült a repertoárba, aminek én rettenetesen örültem, az utóbbi pedig, az este zúzda-vonalát folytatva tökéletes lezárásnak bizonyult. A dallistán szerepelt még másodikként a The Man Who Saw Through Time is, ám ezt idő híján ki kellett hagyniuk.
Ez nem az a koncert volt, amin bármelyik tag olyan nagyon brillírozhatott volna, ám, mint mindig, most is jár nekik a dicséret. Mindenki megcselekedte, mit megkövetelt a haza, és továbbra is árad a könnyed profizmus mindegyikőjükből – nem az a fajta, amitől túl mű és merev lesz az előadás, hanem az évek alatt gyönyörűen összeszokott bandáé, akiknél minden hang a helyén van, és akikre kiül, hogy örömből zenélnek. Fantasztikus volt látni, hogy a döcögős kezdés ellenére nagyjából az első szám végére mindenki arcára kiült a mosoly, ami szerencsére végig megmaradt. Glynn Morgant végre egészségesen is hallhattam énekelni, ami nagyszerű élmény volt, látszólag ő is sokkal felszabadultabban játszott, mint tavaly decemberben. Steve Andersonnak eleinte gondok akadtak a basszusával, ám miután ezek megoldódtak, ő is hozta a formáját – és még mindig iszonyatosan tetszik, hogy ő is vokálozik! Johanne James dobjátéka egyszer le fogja állítani a szívemet és egyúttal újra is fogja éleszteni, hihetetlen hogy egy ilyen pici ember milyen erővel tudja püfölni a dobokat. Richard West billentyűtémái borzasztóan közel állnak szívemhez, és most is örömmel hallgattam őket. Karl Groom pedig ismét kitett magáért félig egyedüliként gitárfronton, nem mellesleg ő volt az a bandatag, aki szinte elejétől-végéig mosolygott.
Nem irigylem Westéket, hiszen egy olyan eseményen kellett helytállniuk, ahol totálisan kívülállónak számítottak, egy olyan országban, ami majdnem csak feltérképezetlen terület számukra, és minderre még irdatlanul kevés időt is kaptak. Ennek ellenére egy rendkívül jó bulit csaptak, és elmondásuk szerint nem akarnak újra tizenegy évet várni a visszatéréssel – én meg úgy döntöttem, hogy szavukon fogom őket!
1. Slipstream
2. Hollow
3. Pressure
4. Snowblind
5. Mission Profile
6. Lost In Translation
7. Small Dark Lines
(képek: Dominikusz Photography)
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
