Az amerikai kertváros már önmagában is elég hátborzongató tud lenni, ha pedig odahelyezünk egy családnyi sythezoidot, akik megpróbálnak emberként élni, ez a hatás rögtön megsokszorozódik.
Víziót Washington D.C.-be helyezik, hogy a Bosszúállók képviselője legyen a Fehér Házban, ő pedig készségesen költözik is a főváros melletti egyik kertvárosba, sőt, frissen épített családját is magával viszi: feleségét, Virginiát, akit Skarlát Boszorkány agyhullámait felhasználva készített, valamint közös agyhullámaik keverékéből „született” gyermekeiket, Vint és Vivet. A Vízió-család minden tőlük telhetőt megtesz, hogy beilleszkedjen a közösségbe és normális emberként éljen, azonban ez nem olyan egyszerű, ha az ember napfényen él, és mindent megpróbál logikusan, érzelemmentesen értelmezni. Így hát talán nem is olyan meglepő, hogy életük hamar tragédiába torkollik.
Kezdjük talán ott, hogy mi is az az Uncanny Valley, és hogy miért is látogatjuk meg ennek a képregénynek az olvasásával: az Uncanny Valley–elmélet szerint minél jobban hasonlít valami egy emberre – legen az animáció, robot, stb. –, annál pozitívabb érzelmi választ adunk rá. Viszont van egy pont, amikor a hasonlóság már majdnem tökéletes, de mégsem az – amikor az alany már nagyon emberi, de még mégsem teljesen emberi –, és ez az a pont, amikor belezuhanunk ebbe a „völgybe”, és érzelmi reakciónk hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vesz. Tehát azok a dolgok, amik beleesnek az Uncanny Valley-ba nem szimpátiát, hanem viszolygást váltanak ki belőlünk. Borsódzik tőlük a hátunk – mert ugyan embernek tűnnek, de mégis van bennük valami, ami nem emberi.
És erre a hatásra épít rá gyönyörűen Tom King The Visionje: bár a Vízió–család próbálkozik, már az első paneltől tudjuk, hogy teljes integrációjuk az emberi társadalomba lehetetlen, és emiatt történetük egyszerre vonz minket, miközben viszolygunk is tőle, hiszen van abban valami felkavaró és lebilincselő, amikor Vízió és Virginia arról beszélget hosszú képkockákon keresztül, hogy a „they seemed kind” vagy a „they seemed nice” a helyes kifejezés a szomszédjaikra. Valahogy az egész helyzet hozza magával a közelgő tragédia szelét, hiszen tudjuk, az emberi színjáték nem tarthat örökké, a tőkéletesség álcájának egy ponton darabjaira kell törnie.
És itt jön az, hogy bizonyos szinten már csak ez a lopakodó, „ebből baj lesz”–érzés is el tudná vinni a hátán a történetet, azonban Tom King (igen, az a Tom King, akiről legutoljára azt nyilatkoztam, hogy borzalmasan túlírta a Batman #50-et) nagyon jól tudja, hogy mit csinál. A teljes, tizenkét lapszámos történetben gyakorlatilag egyetlen felesleges panel sincs, hiszen mindennek mag van a maga funkciója. Például az első lapszám azzal nyit, hogy két szomszédjuk meglátogatja Vízióékat, akik aztán négy tárgyat is megcsodálnak a synthezoidok lakásában: egy örökké nyíló virágot, egy lebegő vázát, egy húron nélküli, vibrániummal működő zongorát, és egy öngyújtót, amit Cap még a második világháborúban használt. És ezeknek a tárgyaknak mind elengedhetetlen szerepe lesz a későbbiekben. Ugyanis King már az elején pontosan tudja, hova is fog kilyukadni a végére – például a már az első 
lapszámban megjelenő, hátborzongatóan mindentudó narrációról a hatodik lapszám végére derül, hogy nem egy szimpla omnipotens narrátorral van dolgunk, hanem… De nem spoilerezek, mindenki olvassa el magának.
A lényeg az, hogy az egyes lapszámok gyönyörűen épülnek egymásra, a konfliktus egyre csak nő – csak úgy, mint az áldozatok száma –, a tökéletesség álcája egyre csak repedezik. Valami elképesztő például Virginia leépülésének lassú folyamata, miközben meg Viv mintha apránként közelebb kerülne a „valódi” emberi léthez. Vagyis röviden összefoglalva mesteri ez az egész.
Tom King The Visionje hátborzongató, mert egyszerre hétköznapi és nem evilági – mert a kertváros szépen metszett sövényei mögött mindig nagy titkok rejtőznek, ha pedig ezeknek a titkoknak az őrzői nem emberek – bármennyire is azok akarnának lenni –, a tragédia gyakorlatilag elkerülhetetlen. Ezért hát a The Vision kész mestermű, amitől kétség kívül a hideg fog futkosni a hátadon.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
