Oldal kiválasztása

Matt Groening Springfield és a jövő után most egy csodákkal és varázslattal teli helyre, Dreamlandre kalauzol minket, ami… ami, hát, valójában nem is különbözik annyira a mi világunktól.

Tiabeanie hercegnő – a barátainak csak Bean – nem éppen a legfenségesebb királyi sarj, minekután kedvenc elfoglaltságai közé tartozik a szobájából való kiszökdösés, az ivás, a kártya, és a kocsmai verekedés. Azonban végeredményben ez mit sem számít, hiszen Bean így is hercegnő, és mint olyan, apja, Zog elvárja, hogy jó, az ország számára előnyös házasságot kössön, amit meg is szervezett neki. Beannek azonban esze ágában sincs férjhez menni – vagyis, persze, majd egyszer férjhez megy, ha beleszeret valakibe, de egy szövetség kedvéért nem fogja igába hajtani a fejét, így hát minden tőle telhetőt meg is tesz, hogy megússza az esküvőt. Ebben váratlan segítőtársra is lel láncdohányos, cinikus „személyi démonjában”, Luciban, akit valaki a nászajándékok közé csempészett egy kis dobozban – és akit mindenki Bean furcsa, beszélő macskájának néz. Kettejükhöz csatlakozik még Elfo, a végtelenül naiv és jóindulatú elf, aki besokallt fajának végtelen jókedvétől, és úgy döntött, elmegy világot látni – ami amúgy pont Zog terveibe vág, hiszen a király az élet elixírjét keresi, amit lehet, hogy Elfo vérében fog megtalálni.

Kicsit bajban vagyok, mert őszintén, én magam sem vagyok teljesen biztos benne, hányadán is állok ezzel a szériával, ami – most jönnek technikai adatok – Groening első netflixes műsora, és aminek már előre berendelték a második, szintén tízepizódos évadát is. Ami amúgy bizonyos szinten csak ártott a Disenchantmentnek, mindjárt ki is fejtem, hogy miért.

Az évad nagyon bájosan és jóféle iróniával nyit, szépen keverve a mesevilág varázsát a való világ cinizmusával, remek kis üdítő elegyet alkotva – és ezért az eleje nagyon is tetszett. A karakterek jól működtek együtt, a rajzstílus éppen annyira volt ismerős, hogy az kellemes legyen, és a két szféra – a mese és a valóság – elegye is jól működött, nem is beszélve a Groening-féle abszurdizmusról. Szóval igen, a sorozat ügyesen nyit, bár az első egy-két rész után még azt hittem, hogy a fő hangsúly azon lesz, hogy Bean hogyan kerüli ki a házasságot.

Hát, tévedtem. A Disenchantment ezt a témát gyakorlatilag két rész után ejti, hogy aztán az évad közepét nagyjából fillerekkel töltse ki – olyan kis kalandokkal, mint például amikor Bean bulit rendez a palotában az apja tudta nélkül, vagy amikor meg kell menteni Lucit egy ördögűzőtől. És ne értsetek félre, ezek a részek is szórakoztatók, jó kis ötletek vannak bennük, de az ember mégis úgy érzi, mintha a sorozat nem tudná, hová is haladjon – mintha egyszer csak nem lenne irány, csak nagyjából egyedülálló epizódok sorozata, amik egyenként nincsenek igazán befolyással az egészre, á la Simpson család. Pedig itt van végcél, mindössze csak az évad végig kell várnunk arra, hogy a készítők felfedjék.

De aztán az utolsó három-négy részben gyönyörűen beindulnak az események – hogy aztán a szezon végül hatalmas kérdőjelekkel záruljon. Mert valaki odaküldte Beanhez Lucit – de ki? A kastélyban valaki cselszövést követ el – de miért? Elfo nem pont az, akinek hitte magát – de akkor meg ki? Szóval bármennyire is izgalmas (és vicces) az évad vége, olyan csavarokkal zár, amik túlmennek a szimpla nézőpukkasztó cliffhangeren. Mert ahelyett, hogy megválaszolná az évad elején feltett kérdéseket, hogy aztán azokból vonjon le egy új kérdést, a Disenchantment csak a szezon vége felé teszi fel a kérdést, amit aztán megválaszolatlanul hagy – többet a lehető legszemetebb módon!

Vagyis az egész szezonvég igazából jobban funkcionálna midseason fináléként, ami után úgy egy-két hónappal kapjuk is a folytatást – ehelyett azonban nagy valószínűséggel egy egész évet kell majd várnunk, és így hiába tetszett alapból nagyon a sorozat, az első évadtól az oldalamban egy igencsak nagy tüskével búcsúztam.

Szerző

Orlissa
Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.