Eljött annak is az ideje, hogy elővegyem a kémek gyöngyszeméhez, Austin Powershez fűződő trilógiát, kezdve annak első részével. Szeretem a kémes sztorikat, főleg ha van egy cseppnyi köze is a hatvanas évekhez, és a vígjátékok is közel állnak a szívemhez, ezek az elemek pedig egytől-egyig megtalálhatóak az Austin Powers első felvonásában, úgyhogy a sikerhez való recept már ott volt Mike Myers kezében, a végeredmény ezek után a kivitelezésen állt vagy bukott – jelentem, az Austin Powers: Őfelsége titkolt ügynöke jött, látott és betalált.
1967-ben járunk, mikor egy londoni klubban jelentősen felkavarja a légkört Dr. Genya (Mike Myers) gyilkossági kísérlete, amit szerencsére a britek legjobb és legsármosabb kémje, Austin Powers (szintén Myers) és társa, Mrs. Kensington (Mimi Rogers) szabotálnak. Dr. Genya azonban beszáll egy dísznek álcázott űrhajóba, hibernáltatja magát, aztán kilövi magát az űrbe, ezzel elmenekülve Powers elől. Powers szintén a fagyasztáshoz folyamodik, és a brit Védelmi Minisztérium gondozásában marad harminc évig, amikor Dr. Genya újra felbukkan. A kopasz gonosz ezúttal egy ENSZ gyűlést szakít félbe azzal, hogy bejelenti követelését, miszerint pusztulást fog okozni az egész világban, hacsak a világ vezetői meg nem adják neki azt a szép summát, amit követelt. Powers segítségére ezúttal egykori társának a lánya, Vanessa (Elizabeth Hurley) lesz, és kettejük feladata megállítani az őrült és veszélyes Genyát.
Myers és csapata ebben a történetben görbe tükröt mutat az összes sztereotipikus akció-és kémsztorinak, és ez a legfőbb erőssége az Austin Powers-szériának. A filmben felsorakoztatják a leggyakoribb kliséket, a fagyasztástól kezdve a tehetetlen nagyhatalmakon keresztül a világromboló ellenig minden van itt, és ezek közül nincs olyan elem, amit ne láttunk volna más kémfilmben. A különbség természetesen az, hogy míg más mozikban ezeket mind teljesen komolyan kell – kellene? – venni, addig az Austin Powersben a komikum és a szembesítés érdekében minden és mindenki felnagyított és eltúlzott. Mindez szerencsére remekül működik – ugyan nem mondom, hogy az alkotók nem estek át néha a ló túloldalára, ám mégsem olyan fejfájást okozó, mint egyes egyéb, viccesnek titulált filmekben.
A hatvanas évek és a kémek mellett egy másik kedvelt témám is megjelenik ebben a filmben, méghozzá a karakter és az idő konfliktusa. Van egy főhős (Powers), aki él egy adott korban (hatvanas évek), és valamilyen módon (jelen esetben hibernálás által) átkerül a jövőbe (kilencvenes évek). Nem elég, hogy hősünk épphogy csak most ébredt pár évtizedes hosszú álmából, máris szüksége van rá a világnak, útközben azonban több ponton is rá kell döbbennie, mennyi minden változott azalatt, míg ő szundikált. Ez némely esetben komoly dráma forrása (lásd például Amerika kapitány), ám itt totálisan poénra vették az egészet. Mi sem illusztrálja jobban ezt a tényt, mint az, hogy Powers legfőbb baja az, hogy már nem a „szabad szerelem” elve és a pszichedelia vezérli a kilencvenes éveket.
Ragozhatnám még napestig az Austin Powers: Őfelsége titkolt ügynöke nagyságát, de nem teszem. A lényeg az, hogy egy remek filmmel van dolgunk, ami úgy figurázza ki a tipikus kémfilmes kliséket, hogy nem fáradunk el túlságosan tőle, és nem válik bugyutává sem a végtermék.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
