Nem, nem a képregény fest rosszul – ez szimplán egy olyan mondat, ami gyakran hagyja el Clint Barton száját (általában egy-egy lapszám elején, mikor valami újabb galibában találja magát) Matt Fraction sorozatában, ami talán a Marvel leginkább kult státuszt elért szériája – méghozzá okkal –, és amit végre én is elolvastam.
Clint Barton, alias Hawkeye, a világ legjobb íjásza, a Bosszúállók tagja, és ez a képregény arról szól, amikor éppen nem bosszúállóskodik – állítja minden egyes lapszám eleje. És mit is csinál ilyenkor Clint? Rengeteg kávét iszik, kutyákat ment meg, és előszeretettel haragítja magára a helyi kelet-európai maffia – a „Tracksuit Draculas” – tagjait, méghozzá azzal, hogy felvásárolja előlük azt az épületet, amiben ő is lakik, és amiből a Drakulák ki akarták hajítani a lakókat. Ezen kívül meg sokat lóg együtt „Katie-Kate”–tel (vagyis Kate Bishoppal), aki inkább a bébiszittere, semmint a tanonca/társa, a tetőn grillezik a lakóival, meg a múltján mereng. Meg íjászkodik. Meg rengeteg kisebb-nagyobb sebet szerez.
Nem győztelek meg a sztorival? Kár. Pedig higgyétek el, nagyon király. Kicsit talán a Fireflyhoz tudnám hasonlítani, mármint hatásban: elkezdi az ember olvasni, és jó-jó, elmegy az első pár lapszám, de igazából nem látja, hogy mi is ebben az akkora nagy durranás, miért beszél róla mindenki? Aztán tovább olvassa, és beszippantja a történet.
A dolog ott kezdődik, hogy Matt Fraction zseniális mesélő, aki tudja, hogy nincs szüksége nagy robbanásokra, flancos szuperképességekre, meg túlkomplikált történetre (nem mintha olvasás közben mindig tudnád, hogy pontosan mi zajlik a szemed 
előtt), ahhoz, hogy egy lebilincselő mesét rakj össze. Nem, neki csak egy rettentő komplex főszereplőre van szüksége, aki amúgy olyan, mint egy két lábon járó vonatszerencsétlenség, ha a saját magánéletéről van szó, pár dologra, ami kapcsolódási pontot jelent számára – Kate-re aki vigyáz rá és néha beolvas neki, Luckyra, a pizzakutyára, meg az albérlőire –, némi traumára, szarkazmusra, trükkös nyílvesszőre, meg kávéra.
Ezen felül Fraction nagyon jellegzetes stílussal rendelkezik, amit gyönyörűen megtámogat David Aja eléggé stilizált rajzai (a néha felbukkanó vendégművészek próbálják utánozni a stílustát, de ez nem nagyon jön össze nekik, és a varázs máris oda; ez alól kivételt jelent a Kate-et a középpontba állító lapszámokat rajzoló Annie Wu) és Matt Hollingsworth egyszerű, de élénk színei. De vissza Fractionhöz – Fraction nem szereti a lineáris történetvezetést, pont. Így hát szinte folyamatosan ugrálunk az időben előre és hátra, és sokszor egészen a lapszám végig nem tudjuk, milyen sorrendben is történtek valójában az események, míg máskor olyan dolgokból látunk villanásokat, amiknek csak három-négy lapszámmal később lesz jelentősége. És ezt még tovább tetézzük, a tizenharmadik lapszám magasságában két szélra szakadnak az események, a páros lapszámok L.A.-ben játszódnak,a főszereplőjük Kate, míg a páratlan lapszámok maradnak New Yorkban Clinttel. Aztán a tizenhetedik meg visszaugrik valamihez, ami még a hatodikban történt. De minden értelmet nyer, amin szépen végigolvassa az ember, mert a kezdeti lézengés után (az elején Fraction valószínűleg még nem mert nagyobb dolgokba belekezdeni, ezért az első pár lapszám inkább csak különálló történetek halmaza) fraction pontosan tudja, hogy hová tart, és így minden egyes panelnek súlya és funkciója van. Még abban a lapszámban is, ahol kvázi mindent Lucky a kutya szemszögéből látunk.
És itt jön az, amivel talán kezdenem kellett volna: az egészen Fraction–Hawkeye olyen, mint egy művészfilmbe oltott képregényregény, ahol minden egyszerre melankolikus és szarkasztikus és bensőséges és távolságtartó. Ahol a főszereplő egyik fő motivációja a depresszió, ami szarkasztikus megjegyzésekben, önpusztításban, és mások feltétlen védelmében fejeződik ki. Ahol egy lapszám egy univerzumon belüli gyerekműsor karácsonyi kiadásának elmesélése, ahol minden szereplő párhuzamban áll Clint életével és barátaival, míg egy másik lapszám egyik fő kommunikációs módja a jelbeszéd.
De tudjátok mit? Nem járatom tovább a számat, mert felesleges is – Matt Fraction Hawkeye-ról nem olvasni kell, hanem átélni, mivel a szerző itt valami olyat alkotott, valami olyan egyediséget, amivel máshol mér nem találkoztam. Más szavakkal: ha alapból nem is szereted a szuperhős-képregényeket, hidd el, ez tetszeni fog.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
