Én mindig is mondtam, hogy nem szabad megpiszkálni az időfolyamot, mert annak sose lesz jó vége – és az Exterination, a legújabb crossover X-Men event, ezt most be is bizonyítja.
Ezúttal talán kezdjünk egy kis háttérrel, mielőtt belecsapnák a történetbe, mert nem biztos, hogy mindenki képben van vele, mi is zajlik mostanában az X-Men körül: szóval 2012-ben, Michael Brian Bendis keze által, Bestia a jelenbe húzta az öt eredeti X-Ment – vagyis saját maga, Jean Grey, Iceman, Cyclops és Angel fiatal verzióit –, hogy megmutassa nekik, mivé lesznek idővel, és ezzel ösztönözze őket arra, hogy jobbak legyenek. Ez az ötösfogat azóta is a jelenben van – többé-kevésbé ők a főszereplői az X-Men Blue-nak –, és bár azóta felmerültek olyan dolgok, hogy talán valójában egy másik idősíkról érkeztek, meg utazgattak is kicsit előre meg hátra az időben, meg fontolgatták, hogy vissza kéne már menni, ténylegesen ebből még semmi sem lett. Helyette legutóbb például Magnetóval próbáltak dűlőre jutni. Közben viszont az egyes X-címekben hónapok óta jelentek meg kis „tag-jelenetek”, amik húsz év múlva játszódnak, és amik egy borzalmas, apokaliptikus világot mutatnak be (ami, azért lássuk be, nem újdonság az X-Men esetében). Na, most, hogy ezt tisztáztuk, léphetünk tovább a történetre.
Húsz év múlva egy rejtélyes idegen látogatja meg a Xavier Intézet romjait és jelenti ki, hogy az „öreg szemétláda” mindent elrontott, és most neki kell rendbe hoznia a dolgokat. Mindez idő alatt a jelenben a múltból itt ragadt X-Men Chicagóban két mutáns gyermek segítségére siet, akiket egy felbőszült tömeg fenyeget – azonban ez a két gyermek nemcsak, hogy nem beszél angolul, hanem ráadásul nincsen semmi emlékük pár másodperccel azelőttről, hogy az X-Men a segítségükre sietett volna. Azonban a furcsaságok sora itt még nem ér véget: Cyclopsra és Bloodstormra szinte a semmiből rátámad Ahab – az, aki anno a múltban/jövőben Rachel Grey kínzója volt – két mutánsvadász vérebével, míg Icemannek az első oldalakon látott idegennel gyűlik meg a baja.
Először is talán hadd ordítsak egyet. Több okból is: azért, mert nem hiába kapta a sorozat az Extermination címet (komolyan, gyerekek, lesznek köztetek, akik nagyon ki fognak akadni egy-egy eseményen); azért, mert legalább három idősík játszik be, és ember legyen a talpán, aki leköveti, hogy mi történik; és azért, mert basszus, erről szinte nem lehet spoiler nélkül beszélni.
Szóval bonyolult a dolog – bár éppen csak annyira bonyolult, hogyha az ember egy kicsit rajta tartotta a szemét az X-univerzumon mostanság, akkor az első lapszám végére nagyjából vágni fogja, hogy 1nagyjából mi zajlik itt (leszámítva a két amnéziás mutáns gyereket, na, ők nem tudom még, hogy jönnek a képbe). És amúgy tök jó az, ami zajlik: bár az író Ed Brisson érezhetően kicsit a sokk-faktorra megy rá (na, spoiler: az első lapszámban már két fontos szereplő is fűbe harap), a történet attól még zsigerien jó, és csak úgy pezseg tőle az ember vére, hogy vajon mi lesz még itt? Kétség sem férhet hozzá, hogy Brisson remekül kezében tartja a bonyolult időutazós szálakat, és pontosan tudja, hova tart velük, és hogy mit kell most elárulnia ahhoz, hogy megértsük, mi történik. Mármint hogy így sem értünk mindent, de azt amit kell, azt igen – értitek?
És ezt tetézik még Pepe Larraz rajzai, ami wow – párosítva Marte Gracia kicsit mélyebb, sötétebb színpalettájával, a lapszám kép világa egyszerre komor és magával ragadó, izgalmas, vibráló és hátborzongató, szóval le a kalappal. Talán nem lövök túl a célon, hogy az Extermination vizuális az egyik legszebb lapszám, amit mostanában láttam.
Tudom, elég tömör ez a kritika, de jelen pillanatban tényleg nem tudok sokkal többet mondani ennél az Exterminationről: ez a most induló minisorozat sokkoló, a tétek nagyon, az írás első rangú, a rajzok még szebbek, és tuti, hogy ebbe nem csak pár X-Men fog belehalni, hanem kicsit mi is. Szóval álló ováció, és kérem a következő fejezetet.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
