Legutóbb Robin O’Wrightly: #Wetoo – Kettős kereszt című elgondolkodtató könyvéről írtam, s meg is említettem William Golding: A legyek ura címet viselő klasszikus művét. Úgy látszik, hogy mostanában ezeket a nehezebben emészthető témákat kaptam fel, bár Golding történetének esetében kellett egy kis idő, amíg ülepedett a sztori és annak mondanivalója. Gyanítom, hogy még mindig tart a folyamat.
A könyv egyébként egy véletlen folytán került a kezembe. Azt hiszem, hogy ő akart hozzám kerülni, ugyanis a villamoson botlottunk egymásba. Akarom mondani ő az egyik ülésen pihent, engem várt, rajta kis üzenettel: „Azé aki találta.”. Aznap volt a Nemzetközi Könyvajándékozás Napja, így egy teljesen ismeretlen, jó szándékú valakitől kaptam.
Valamivel kevesebb, mint fél év kellett ahhoz, hogy elkezdjem olvasni. A borítóján egy rajzolt fiú áll, egy csigával – a könyvben kagylónak hívják – a kezében. Nem ismertem a történetet, fogalmam sem volt, hogy mire is számítsak. Persze gondoltam ez alapján kalandregényre is, ellenben a könyvet sok féle borítóval dobták már piacra, amik közül nem volt mind olyan idilli, mint az én példányomé. Aztán belevetettem magam a történetbe és nem azt kaptam, amire számítottam.
Egy csapat gyerek egy lakatlan szigeten találja magát. Sehol egy felnőtt, maguknak kell boldogulniuk. Élelmet szerezni, menedéket találni, tüzet csiholni. Nem egyszerű feladat ez egy partra vetődött felnőttnek sem, hát még gyerekeknek. Gyerekeknek, akik közül a legtöbb még tíz éves sem volt. Ők az apróságok, egyfajta színes statisztái a történetnek. A nagyobb gyerekek próbálják életben tartani a kis közösséget, kisebb-nagyobb sikerrel.
Golding fantasztikusan vezet végig a kezdetektől, a kétségbeesésen, a haragon és az őrületen át a végkifejletig. Nagyon jól felépített mű ez. Kezdetben ott van két gyerek. Az egyik szinte a lelkiismerete a másiknak. Aztán jön még egy fiatal, aki szöges ellentéte az előbb megismertnek. Az egyik belekerült abba a helyzetbe, hogy ő vezesse a kis társadalmat, a másik pedig szeretné ezt a vezető pozíciót magáénak tudni, ám ahogy halad előre a cselekmény egyre világosabbá válik, hogy erőszakos, elborult természete voltán erre teljesen alkalmatlan, ám mégis történik valami, ami fordít egy nagyot a helyzeten és a nép kettészakad.
Valahol A legyek ura egy nagyon erős társadalomkritika, valahol pedig magának az emberi természetnek a kritikája. Erős és mély érzelmeket sorakoztat fel, ellentétbe állítja az észszerűséget az ösztönnel, az elborult elme ténykedésével. Bemutatja milyen az, amikor valakire olyan súly nehezedik, amivel a személyisége nem tud igazán megbirkózni, s mindezt a civilizációtól teljesen mentes környezetben. Azt hiszem, hogy talán tényleg ez volt a legmegfelelőbb környezet, amit Golding válaszhatott, amelybe beilleszthette a cselekményt.
A két fiú – Ralph és Jack Merridew – álltal szembe állítja egymással az államvezetési stílusokat is. Felismerni véltem bennük ugyanis a demokratikus vezetés és a diktatúra közti ellenéteket is. Tökéletesen jellemezve mindkettőt, a tipikus tulajdonságaikat felsorolva, legyen az akár a gyűlés, akár az, hogy egyszerre egy valaki beszéljen, vagy a mindenki az ellenségem, aki nem hódol be nekem szituációt.
A kötetben nagyon fontos szerep jut továbbá a már említett kagylónak. Az egész történetet átívelő jelkép ez, hiszen a gyűléseket ennek megfújásával hívták össze a fiúk, és csak az beszélhetett, akinél éppen a kagyló volt. Jelkép ez, mégpedig a demokrácia, a jogállamiság jelképe, valahol a szabadság jelképe is. A történet csúcspontjában – amikor a kagyló darabjaira törik – teljesen megszűnik az előbb felépített, kialakított rend. Elkergetik, majd üldözőbe veszik a demokráciát hirdető vezetőt.
Aztán a cselekmény legvége visszaránt abba a valóságba, amitől az olvasónak sikerült elrugaszkodnia a végül tényleg izgalmassá váló történet során. Ez a valóság pedig nem más, mint hogy akikről egész végig olvastunk, azok valójában gyerekek. Időközben valahogy ez a tény elsikkadt, teljesen el tudtam vonatkoztatni ettől. Gyerekek, akik megalapították a saját társadalmukat, vezetőt/vezetőket választottak, vadásztak, de amint beteszi az első felnőtt a lábát a szigetre, ők visszavedlenek gyerekekké.
A karakterek, akarom mondani a főbb karakterek mélyen kidolgozottak. Nem találtam köztük két egyformát, talán csak az ikrek képeztek ez alól kivételt.
Ralph a kezdeti pökhendiséget csodásan levetkőzte – amiben Röfinek rettentő sok szerepe volt szerintem – és igazi érett, gondolkodó, gondoskodó vezető vált belőle, természetesen a maga hibáival, amelyet gyermeki énjének lehet csak felróni.
Ezzel szemben Jack az elejétől kezdve taktikázott. Végig a vezetői pozícióra áhítozott és terve végül sikerült. Nem kifejezetten nevezném ezt karakterfejlődésnek, viszont a valódi énje szépen lassan előbújt a csigaházból, ahogy egyre inkább hullottak le a fiúkról a civilizáció által rájuk aggatott héjak.
Bevallom, mérhetetlenül nem szerettem ezt a történetet. Olyan igazságokkal állított szembe, amiket bár eddig is tudtam, mégsem akartam gondolkodni rajtuk, megélni őket. Ez a könyv rákényszerített, hogy mélyebben ássam bele magam a sorok közötti erős és kegyetlen mondanivalóba. Akármennyire is nem szerettem, azt el kell ismernem, hogy ennyire jól megírt, mondanivalót átadó, szépen felépített történetet ritkán olvasok. Hát még olyat, amitől ilyen sok pofont bezsebelhettem olvasás közben.
Ha valaki erős, lélekölő, de kifejezetten elgondolkodtató írásra vágyik, akkor A legyek ura az ő könyve lesz, hiszen ez a történet kiemel, felnyitja a szemet, összever és végül elás, miközben bemutatja, hogy mennyire gyarló is az ember.
Szerző
