Bár én személy szerint végtelenül élveztem a sorozat első szezonját, be kell ismernem, hogy az nem való mindenkinek.
Tandy Bowen (Olivia Holt) és Ty Johnson (Aubrey Joseph) élete nyolc évvel korábban összefonódott, akkor is, ha ezzel egyelőre még nincsenek tisztában: ugyanazon az éjszakán vesztettek egy-egy számukra fontos embert, ahogy Tandy apja, a kislánnyal a hátsó ülésen, kocsija a vízbe esett, Ty bátyját, Billyt, pedig lelőtte egy rendőr. Ezzel a két eseménnyel egy időben egy harmadik is történt: felrobbant a Roxxon olajvállalat – ahol Tandy apja is dolgozott – közeli olajfúró tornya, aminek következtében a két gyerek furcsa hatalomra tett szert, bár ekkor erről még fogalmuk sem volt. A jelenben Tandy teljesen lecsúszott, gyakorlatilag megszökött otthonról, egy elhagyatott templomban húzza meg magát és piti bűnözésből él, míg Ty családja fentebb kapaszkodott a társadalmi ranglétrán, a fiú elitgimnáziumba ját, ahol népszerű is, ám problémái vannak elfojtott dühének kezelésével. A sors azonban újra összesodorja őket, erejük a felszínre tör, a két fiatal pedig elhatározza, hogy képességeiket egyéni céljak elérése fogják felhasználni: Tandy be akarja bizonyítani, hogy a Roxxon, nem pedig az édesapja, felelős a fúrótorony felrobbanásáért, míg Ty arra készül, hogy rács mögé juttatja bátyja gyilkosát.
Az a furcsa, hogy bár most kissé nehezemre esett összefoglalni az évad cselekményét, és úgy is érzem, hogy sok mindent kihagytam – például a voodoo–vonalat, az „isteni párost”, meg ilyeneket –, a tényleges történet valójában… nem túl szövevényes. Mondhatni egyszerű: a Roxxon szemét és olyat művel, amit nem kéne neki, míg a Billyt lelövő zsaru, Connors (J.D. Evermore) szemét, aki nem csak ártatlanokat öl lelkiismeretfurdalás nélkül, de még drogokkal is üzérkedik. Még csak nagyobb csavar vagy rejtély sincs – mindenki pontosan azt titkolja, amit már alapból tudunk, hogy titkol. De, hogy őszinte legyek, engem ez nem igazán zavart, mert itt inkább a tálaláson volt a hangsúly, semmint a tényleges eseményeken.
Viszont pont a tálalás az, ami miatt azt mondom, hogy ez a sorozat nem való mindenkinek. A narratíva ugyanis baromi lassú – van olyan epizód, hogy szinte semmi sem történik –, rettentő atmoszférikus, rengeteg montázzsal és zenei betéttel (komolyan, van, hogy vagy két-három dalt is lenyomnak egymásután, miközben alig van dialógus). Van egy rész, ami gyakorlatilag kilencven százalékban valaki elméjében zajlik: Tandy és Ty megtalálja az olajfúró–robbanás egyetlen túlélőjét, Ivan Hesst (Tim Kang), aki viszont nyolc éve katatón állapotban van, Tandy azonban rájön, hogy Ty-jal ketten beférkőzhetnek a férfi elméjébe. Ott azonban azzal szembesülnek, hogy Ivan megragadt a robbanás pillanatában, és, valódi életéről és kilétéről lassan megfeledkezve, újra és újra átéli a végzetes estét, az első vészjelző megszólalásától a robbanásig, Tandyéknek pedig rá kell jönnie, hogyan rángathatják ki ebből a hurokból. Ami igazából nem éppen pörgős vagy izgalmas, viszont annál érdekesebb.
Ez amúgy az egész évadra (talán leszámítva a nagyon gyors ütemű finálét) igaz – sőt, tovább megyek: a Cloak & Dagger mindenféle képregényes történetszál és akció nélkül is érdekes lenne, hiszen hogyha lefejtjük a karakterekről a különleges képességeiket, még akkor is marad egy baromi érdekes karakterdráma. Hiszen adott két sérült fiatal az élet két nagyon különböző színteréről, akiket összeköt a közös veszteség és a bűntudat, hogy a szeretteikkel ellentétben ők még élnek, miközben mindketten máshogy próbálják feldolgozni a traumájukat és továbblépni.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne bántak volna a készítők remekül az erejükkel. A képregényes képességeken túl („teleportálás” Ty, és fénytőrök használata Tandy esetében) a két főszereplő kapott még egy kis pluszt: ha hozzáérnek valakihez, akkor Tandy látja az illető legnagyobb vágyát, Ty pedig a legnagyobb félelmét. Ez, szerény véleményem szerint, nagyon ügyes húzás volt, ami nem csak a karaktereket turbózta fel, hanem a szériában gyakori, álomszerű jeleneteknek is alapot biztosított. Aztán még egy dolgott hadd mondja, és le is zárom a cikket: képregényes szempontból beleköthetnénk, hogy miért kellett a párost áttenni New Yorkból New Orleansba, miért nem lehetett hűnek maradni az alapanyaghoz, de amondó vagyok, hogy ne hőbörögjünk. A készítők a lehető legtöbbet hozták ki ebből a váltásból, kezdve a voodoo behozatalától és a Mardi Gras felvonulásig felhazsnálásáig, ami mind csak hozzátett a sorozathoz, még érdekesebbé és egyedivé téve azt.
Szóval nem azt mondom, hogy mindenkinek tessék most azonnal belevetnie magát ebbe a szériába, mert nem biztos, hogy tetszeni fog – lassabb, elmélkedősebb, elvontabb, mint a többi szuperhős-történet, legalábbis nagy általánosságban, ami nem biztos, hogy mindenkinek be fog jönni. De ha szereted a jó kis karakterdrámát, amit még megfűszereztek egy csipet szürrealizmussal és sci-fivel, akkor mindenképpen érdemes adni neki egy esélyt.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
