Salman Rushdie: A firenzei varázslónő

„A lelket titkok zárják körül, titkok falják folyamatosan, titkok rombolják királyságát és hagyják jogarát törötten a porban.”

A firenzei varázslónővel Salman Rushdie bebizonyította, hogy nem kell gyerekkönyvet írni ahhoz, hogy elvarázsolja az olvasóit egy csodálatos mesével.

Magas, ifjú utazó érkezik Akbar udvarába, aki magát „Mogor dell’Amore”-nak, azaz a Szerelem moguljának nevezi, és olyan mesével bódítja az udvar és a város népét, amely megbabonázza hallgatóságát. Az idegen azt állítja, hogy egy elveszett hercegnőnek a fia, aki varázserővel és boszorkányhatalommal bír, s akinek kegyéért üzbég hadurak, a perzsa sah, firenzei szerencselovagok és oszmán hadvezérek küzdöttek. Amikor a varázserejű lány szerelmesével hazatér, a város a lábai előtt hever, de vajon igaz-e Mogor története? És ha igaz, hol rejtőzik a hercegnő? Ha pedig hazugság – egy olyan világban, amelyet a női varázslatok uralnak –, Mogort a vérpad várja…

Korábban csak a Hárún és a mesék tengerét olvastam az írótól, ami nagyon tetszett, és egy kedves történetként maradt meg az emlékezetemben. Fel is keltette a kíváncsiságomat Rushdie felnőtteknek szóló könyvei iránt. A varázslatokkal átszőtt, meseszerű hangulat itt is megvolt, csak sokkal összetettebb és részletesebb minden. Igazi gyöngyszeme a mágikus realizmusnak.

Bevallom őszintén, néha kicsit összekeveredtem a szereplőket illetően, de lenyűgözött az az alaposság, ahogy Rushdie megírta ezt a könyvet. Annyi különböző témához nyúlt, hogy a bibliográfia elolvasása nélkül is biztosra vehető, hogy mennyi kutatás előzhette meg az írást. A borgiás és a drakulás kitérőt különösen lelkesen fogadtam, mindkettő szívem csücske téma, de számos más történelmi személy is felbukkan a lapok között. Ráadásul nem csak az indiai, hanem a török és a firenzei világot is tökéletes alapossággal sikerült megjelenítenie, szinte úgy éreztem, mintha én is ott lennék, olyan érzékletes volt minden.

Hiába ágaznak szinte ezerfelé a történet szálai, a végére mégis minden nagyon szépen összeér, és egy nagy egészet ad. Nem mondom, hogy nem volt néha zavaros, sőt, unalmasabb kitérők is megestek, de összességében igazán különleges élmény volt. Kara Köz, a – szó szerint – bűbájos hercegnő szerelemmel és izgalommal teli története engem is megigézett.

Ami viszont zavart, azok az időnként felbukkanó trágár kifejezések. Volt, ahol indokolt volt és illett az adott karakterhez, de amikor csak úgy random beugrott egy, azt nem szerettem. De egyébként szeretem Salman Rushdie stílusát – szóval lehet, hogy a fordítóra kenem az egészet -, ő tényleg egy vérbeli történetmondó.

És természetesen nem bírok szó nélkül elmenni a káprázatos borító mellett. Fura belegondolni, hogy a Szürkés meg vámpírpornós időszaka előtt az Ulpiusnak ilyen igényes kiadású könyvei is voltak, tartalomra és külcsínre értve egyaránt. (Azóta egyébként a Helikon kiadó gondozásában is megjelent.) Nagyon örülök, hogy átvették az (egyik) eredeti borítót, mert élőben tényleg elképesztően szép, teljesen el vagyok ájulva tőle. Nem is beszélve a belső oldalakról, ahol egy-egy városi élőképek láthatunk. Olyan gyönyörűséges, hogy legszívesebben vissza se vinném a könyvtárba, hanem lenyúlnám. Még a végén könyvtolvaj születik…