Igazából vitatkozhatnánk egyes filmek (film)művészeti értékével kapcsolatban, de minek, ha egyszer önfeledten élvezhetjük is őket?
Azt azért előre szeretném tisztázni (mivel itt szokott jönni a „miről is szól ez?”–szekció), hogy a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba nem túl sok történettel rendelkezik: a cselekmény két szálon folyik, egyszer 1979-ben, egyszer pedig 2005-ben (legalábbis állítólag a második rész öt évvel az első után játszódik, bár máshol meg azt olvastam, hogy tízzel, de amúgy meg ne akadjunk fel ilyen apróságokon). A múltban a frissdiplomás Donna (Lily James) úgy dönt, nekivág a világnak, hogy emlékeket szerezzen. Útja előbb Párizsba vezet, ahol találkozik a fiatal Harryvel (Hugh Skinner), onnan pedig egy kis görög szigetre, ahol meg előbb a fiatal Bill-lel (Josh Dylan), majd pedig a fiatal Sammel (Jeremy Irvine) hozza össze a sors. Mindeközben a „jelenben” Sophie (Amanda Seyfried) egyszerre próbál túllépni anyja (Meryl Streep) halálán és próbálja meg újranyitni a családi szállodát, miközben kapcsolata szerelmével Skyjal (Dominic Cooper) éppen egy hullámvölgyön megy keresztül, de persze szinte mindenki ott van az első filmből, hogy segítsen neki.
Komolyan, gyerekek, ebben a filmben semmi nem történik – cselekmény-szinten –, amit ne tudnánk előre. Nem, komolyan: amit nem az első filmből emeltek át, az benne van a trailerben. A fiatal Donna élni akar, utazgat, három pasival is összeszűri a levet gyors egymásutánban, és ebből egy rendesen össze is töri a szívét. Sophie – meg amúgy mindenki – gyászol, de próbálja ünnepelni Donna hagyatékát, miközben Sophie babát vár (ami amúgy csak úgy az utolsó fél órában derül ki, ahhoz képest, hogy mennyire reklámozza a trailer). Ja, és egy ponton Cher is betoppan, ahogy szintén tudtuk már előre. Vagyis a cselekmény olyan, mintha a film nem is próbálkozna. De tudjátok mit? Mindez Baromira Nem Érdekel.
Mert a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba egy igazi örömzene, nyári buli, ami mesterien játszik a nézők szívének húrjain, miközben a muszaka mellé nagy adag öniróniát feltálalva énekli teli torokból az ABBA örökzöld slágereit, vagyis garantált, hogy mindenki széles mosollyal (és talán egy kissé fátyolos szemmel) fog kijönni a vetítőteremből, hogy utána rohamtempóban felkeresse a legközelebbi retro diszkót és/vagy karaokébárt.
Lily James egyszerűen zseniális, nem csak tökéletesen megugorja a Meryl Streep által jó magasra tett lécet, hanem egy pillanat alatt elhisszük róla, hogy pillanatok alatt három pasit is magába bolondít – és nem is ő a legjobb dolog a filmben! Az abszolút ászok ugyanis Tanya (Christine Baranski & Jessica Keenan Wynn) és Rosie (Julie Walters & Alexa Davies) – a múltban és a jelenben egyaránt –, akik pofátlanul viccesek, szabadok és szexőrültek, amivel nem csak a sztereotípiákat döntögetik, hanem folyamatos röfögős röhögésre késztetik a nézőt. Melletük érdemes még kiemelni a fiatal Harryt. Az első film végéből tudjuk, hogy Collin Firth karaktere bizony meleg, és Donna volt az egyetlen nő az életében, a folytatásban pedig egy cseppet sem próbálták elkendőzni ezt a tényt, hanem pont ellenkezőleg – Hugh Skinner Harryje olyan csodálatosan meleg (de ezt még tagadja), hogy az valami zseniális, az általa vezetett Waterloo-jelenet pedig a film legelborultabb szegmense és legkirályabb koreográfiája (szoros második az Angel Eyes).
Persze a többiek is hozzák a formájukat, vagy legalábbis azt, amit elvárhatunk tőlük – Amanda Seyfried Sophie-ja például nem a legemlékezetesebb, de a feladatnak megfelel, míg a jelenkori Harry és Bill őrültködése a hajón minden pénzt megér, és igazából Cher is hozza azt a királynői atmoszférát, amit elvárna tőle az ember. A zene pedig… tisztázzuk, nem érdekel, alapból milyen zenét hallgatsz, ha nem ropod önfeledten az ABBA dalaira ordítva énekelve, akkor nem bízom benned. Szóval ennyit a zenéről.
(Mindezek mellett azért volt egy apróság, ami eléggé zavart: a film külső jeleneteit nem Görögországban, hanem Horvátországban, Vis szigetén vették fel, és ez szerintem eléggé látszott, és kissé illúzióromboló is volt.)
Szóval a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba nem fog a közeljövőben Oscart nyerni, de nem is kell neki, mert szobrocska nélkül is lazán a nyár legbulisabb filmje, amiben mindenki találhat kedvére valót. És egy jó tanács: maradjatok benn a stáblista végiéig, ugyanis van a film után még egy kis slusszpoén!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
