Talán ennyire még sosem izgultam végig egy könyvet sem. Hétszázkét oldalon keresztül attól rettegtem, hogy vajon mi lesz a vége, mi lesz a zárómondat, és azt kell mondanom, hogy ismét nem kellett Gyula bátyó írói munkájában és humorában sem csalódnom, ugyanis egy csodaszép borító alá rejtett, fantasztikus történetet kaptam.
Az Ambrózy báró esetei sorozat harmadik kötete, az Ármány és kézfogó ismét bővelkedett fordulatokban, izgalmakban, valamint rettentően sok háttér- és kutatómunkában, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a számtalan lábjegyzet és információ, amit magukban rejtenek és csak arra várnak, hogy felfedhessék titkaikat az olvasók előtt.
Cselekmény szempontjából nekem eddig ez a kötet viszi a pálmát. Az első könyv, a Leányrablás Budapesten tökéletesen bevezetett a kerettörténetbe és vázolta, hogy mire lehet számítani a jövőben.
A második könyv, A Rudnay-gyilkosságok pedig erősen belecsapott ama bizonyos leányrablás felgöngyölítésébe. Mégis a második kötet, számomra picit kilóg az első és harmadik közül. Hiába az erős főszál, nekem úgy tűnt, hogy az „apróbb” bűntények megoldása erősebb reflektorfényt kapott. Természetesen ettől az még egy remek alkotás.
A harmadik kötettel viszont visszakaptam azt a hangulatot, ami az elsőben annyira elkapott. Nem voltak kisebb ügyek, végig a főszálon volt a hangsúly. És amire annyira vártam már az előző kötet vége óta: végre egyre fontosabb szerepet kaptak a történetben a békebeli szívügyek is. Igen, azt hiszem itt vált a dolog egy kicsit lányregényessé, viszont úgy kellett ez a szívemnek, mint egy falat kenyér.
De mit is vártunk? Hiszen Mili fiatal, éppen bontogatja a szárnyait, a szívét. Éppen abban a korban van, hogy érdeklődni kezd a másik nem iránt, és hát ki lenne erre a legtökéletesebb ember, mint aki éppen azon fáradozik, hogy felkutassa a leányka elveszett nővérét? Ergo adott a helyzet, adott egy fess báró, két apró – egy fizikai és egy lelki – szépséghibával ugyan, de nem lenne igazi Hangay Mili ez a lány, ha nem lenne makacs és nem menne a saját feje, vagy épp a hevesen zakatoló szíve után sokszor. Igazi szerelmes fiatal, aki sokszor a saját tinédzserkoromat juttatta eszembe. És még valami. Mili változik. Mili fejlődik. Már nem minden esetben az a teljesen meggondolatban, hirtelen leányzó, de valljuk be őszintén, azért van még hova fejlődnie.
És mi a helyzet a fess bárónkkal? Hát Richárdnak is van hova fejlődnie bizonyos dolgokban. Ő sem mindentudó – bár szerintem ő azt gondolja –, de tagadhatatlan, hogy a nyomozások terén évek tapasztalata áll mögötte. Ezzel szemben több oknak kellett lenni a titkolózás mögött, mint pusztán az, amit magyarázatként adott a könyvben. Úgy sejtem, hogy ezekre választ csak a Nász és téboly címet viselő, negyedik kötetben derül fény. Jajj, ez a báró engem is kikészít!
Muszáj megjegyeznem, hogy a mellékszereplők – gondolok itt Tarján Vilire, Agáta mamára, Suha Istire, mindenki kedvenc Mück Márikájára vagy Fecskára, de én még Gáspár bácsit és Kardos Cilit is ide sorolnám – is igazán szerethetők. A harmadik kötetre kiforrott személyiségekkel találtam magam szembe. Talán nem is tudnék olyan karaktert említeni, aki kicsit is felületes lenne. Hiszen mindenkinek megvan a maga helye és szerepe a történetben, legyen az akár negatív vagy pozitív. Persze nem ismerhettem meg minden karaktert teljes egészében, van akinél csak a felszínt kapirgáltam, mégis úgy éreztem, hogy ismerem ezeket az embereket, megismerhettem a szándékukat és sok esetben a múltjukba is bepillanthattam.
Élmény volt új és egyben fontos szereplőkkel megismerkedni.
Ami Gyula bátyó stílusát illeti, az egyszerűen zseniális. Olyan remekül használja a századforduló beszédstílusát, hogy ezekben a napokban akaratlanul is rám ragadt egy-egy szó, észrevétlenül belopózott maga a stílus a mindennapi nyelvhasználatomba. Ez fantasztikus élmény, amit eddig nagyon kevés író tudott megadni nekem. Az Ármány és kézfogó története nem csak a karaktereit, de engem, az olvasót is formált, és úgy érzem, hogy általa valahogy, ha csak egy picit is, de jobb ember lettem.
Nem mellesleg tudást is kaptam, nem csak egy szövevényes történetet, ezáltal úgy érzem, hogy Böszörményi Gyula teljes mértékben eleget tesz annak, amit József Attila írt versében, még pedig azt, hogy tanít. Ha nem is egész népét, de az olvasóit mindenképpen.
Ez a könyv nem csak szórakoztat, de elvarázsol, tanít és megismertet egy több mint száz évvel ezelőtti Budapesttel, egy több mint száz évvel ezelőtti társadalommal, emberekkel, egy történelmi korral, azzal a bizonyos békebeli idővel.
Szerző
