Bár a Marvel erősen dolgozik rajta, hogy elsőszámú női karakterévé tegye Carol Danverst – gondoljunk csak a készülő Captain Marvel mozira –, ez eddig még nem nagyon sikerült nekik (bevallom, én sem jutottam még tovább egy-két lapszámnál Carol sorozatait illetően). A leginkább ifjúsági regényeiről ismert Margaret Stohl által jegyzett ötrészes minisorozat azonban kifejezetten kecsegtetően indul.
Carol Danvers szeretettel gondol gyermekkora New England-i nyaraira, a rákhalászatra, a fánkokra, a testvéreivel elkövetett komiszságokra. Legalábbis szeretne így emlékezni ezekre a nyarakra – az igazság azonban az, hogy emlékeit elkomorítja erőszakos édesapjának jelenléte, aki olyan traumát okozott neki, ami a mai napig kihat az életére. Miután ez kontrollálhatatlan dührohamként manifesztálódik a Bosszúállók egy bevetése során, Tony arra biztatja Carolt, hogy nézzen szembe a múltjával. Carol haza is tér a New England-i kisvárosba édesanyjához és bátyjához, ám a család újraegyesítése nem éppen úgy sül el, ahogy tervezte – egy vitájuk után Carol bátyja súlyos balesetet szenved és hosszas kórházi gondozásra szorul, Carol pedig, hátat fordítva a szuperhősködésnek, a családja mellett marad. Önkéntes száműzetése alatt pedig véletlen egy olyan titokra bukkan, ami teljesen átírhat mindent, amit eddig a már elhunyt apjáról tudott.
Talán a legérdekesebb és legszembetűnőbb tulajdonsága a szóban forgó képregények – vagy legalábbis az első lapszámnak –, hogy, az utolsó pár oldalt leszámítva, nem feltétlenül olyan, mint egy szuperhős-képregény. Jó, persze, vannak benne Bosszúállók, meg Carolnak szuperereje van, repülni tud, meg minden, de a történet ezen részének szempontjából igazából egy sima katona vagy rendőr is lehetne, mindenféle szuperképesség nélkül. A fő hangsúly ugyanis itt teljes egészében a családi drámán és a gyermekkori traumákon van. A lapszám nagy részében Carol és a körülötte lévők a valódi családképet próbálják összeegyeztetni az idealizálttal – avagy hogy dolgozd fel azt, hogy a családod nem olyan, mint amilyennek tetteted, hogy a családtagjaid máshogy látják a dolgokat, mint te, de mégis megpróbálsz szerető és megértő lenni? Ez kifejezetten pszichológiai-drámai megközelítés persze furcsa egy szuperhőssztoriban, de nem feltétlenül rossz, Stohl pedig különösen jól húzogatja a szálakat, amikben remekül besegítenek a rajzolók, Carlos Pacheco (jelen) és Marguerite Sauvage (múlt).
A lapszám utolsó oldalai azonban valami olyan titkot sejtetnek, ami sokkal közelebb áll a Marvel megszokott zsáneréhez: Carol pakolás közben véletlen apja régi leveleire bukkan, amikből úgy tűnik, a férfinek viszonya volt valakivel – és a későbbi panelekből úgy tűnik, hogy ez a valaki nem evilági volt. Carol pedig öntudatlanul egy olyan folyamatot indít be, ami minden bizonnyal a fennmaradó négy lapszám fő mozgatórugója lesz, én pedig már alig várom, hogy lássam, mi sül ki ebből – azt is meg merem kockáztatni, hogy ez az eseménysor talán Carol egész további történetét meg fogja majd határozni.
A The Life of Captain Marvel tehát családi drámaként indul, aminek középpontjában a trauma és annak feldolgozása, a családi kapcsolatok újraírása, ás a múlt feldolgozása áll, ami aztán hirtelen egy sci-fi történetbe csap át, amiről egyelőre még nem tudunk sokat, de ez nem változtat azon, hogy amit viszont tudunk, az nagyon is izgalmas. Így hát, bár a minisorozat nyitódarabjának megvannak a maga gyengeségei (pl. erőltetett New England-i akcentus egyes mellékszereplők esetében), kifejezetten erősen nyit, éppen eléggé ahhoz, hogy izgatottan várjam a következő lapszámot.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
