Bár egyes pillanataiban egészen zseniális, a szülő-gyerek kapcsolatokra, a családi szeretetre épülő tematikája szívet melengető, A Hangya és a Darázs végérvényben olyan, mint a hősei: kicsi.
A Polgárháború eseményei után Scott Lang (Paul Rudd) vádalkut kötött a kormánnyal, aminek nyomán két év házi őrizetet és három év felfüggesztett börtönbüntetést kapott, aminek feltétele, hogy nem lépet kapcsolatba egy szuperhőssel sem. Scott megpróbálja a legtöbbet kihozni a házi őrizetéből, sokat mókázik Cassie-vel (Abby Ryder Fortson), Luiszal (Michael Peña) és két haverjukkal pedig egy biztonsági céget is összehozott. Azonban, amikor már csak három nap lenne vissza fogságából furcsa álmot lát: egy kislánnyal bújócskázik, ami önmagában nem is lenne olyan furcsa, azonban álmában az eseményeket Janet Van Dyne (Michelle Pfeiffer) szemén keresztül látja. Felébredve megszegi a vádalku kikötéseit és felveszi a kapcsolatot Hope-pal (Evangeline Lily) és Hank Pymmel (Michael Douglas), akiknek a németországi események után menekülniük kellett a hatóságok elől, és akik éppen azon dolgoznak, hogy visszahozzák a kvantumvilágból Janetet. Scott álma számukra annak a bizonyítéka, hogy a nő még életben van, azért hát megléptetik a férfit és belerángatják egy újabb kalandba, amit egy veszélyes feketepiaci kereskedő, Sonny Burch (Walton Goggins), és egy rejtélyes, a falakon keresztül mászkáló nő, Ava – a „Szellem” (Hannah John-Kamen) – nehezít.
Nem lettem volna A Hangya és a Darázs készítői helyében: a félbemaradt Bosszúállók-eposz utánra kellett összehozniuk valamit, aminek nem elég, hogy egy nagyon magas lécet kellett megugrania a közvetlen elődök miatt, hanem ráadásul tulajdonképpen semmit sem tehetett hozzá az univerzumhoz, mivel meg kellett maradnia az Infinity War által létrehozott status quonak. Ennek 
nyomán A Hangya és a Darázs teljes egészében a saját kis magánjátszóterén játszik, a tét kicsi, az univerzum-szintű kapcsolatok pedig gyakorlatilag hiányoznak (jó, emlegetünk dolgokat, meg hát az egész kiindulási pont a Polgárháborúhoz kapcsolódik, de semmi, ami itt történik – leszámítva a stáblistás jelenetet – nincs kihatással az MCU-ra).
Ennek aztán megvan a jó meg a rossz oldala is. A jó, hogy ez a film sokkal kevésbé káros az ember érzelmeire és lelkiállapotára, hogy valami könnyed kis nyári limonádét tud szolgáltatni. A rossz pedig, hogy a monumentális elődök után, nos, igencsak kicsinek hat. Mondhatni jelentéktelennek.
Ebben talán az is közre játszhat – legalábbis számomra ez volt a film nagy hiányossága –, hogy a különböző motivációk nem igazán állnak össze. Scotték vissza akarják hozni Janetet, meg meg akarnak lépni a hatóságok elől. Sonny pénzt akar szerezni Hope-ék technológiájából. Ava… Ava meg akar gyógyulni, és éppenséggel nem nagyon érdekli, mit kell megtennie a célért (bár akár össze is dolgozhatnak Scottékkal, de mondjuk azt, hogy a film egyik üzenete, hogy mennyire veszélyes is a gőg). Meg igazából az is bökte kicsit a csőrömet, hogy nem igazán tisztáztuk, ki is volt valójában Ava apja, vagyis… Nos, hogy őszinte legyek, a film összes ellenlábasa eléggé kidolgozatlan.
Ettől függetlenül azonban egy pörgős, egy-pillanatra-le-nem-állós, végtelenül humoros kaland az egész film. Cassie és Scott kapcsolata imádnivaló, Abby Ryder Fortson remekül hozza a figurát, miközben Scott egy imádnivaló idióta; Hope nagyon menő és belevaló, és ügyesen belenőtt a szuperhős-szerepbe; Hanket szépen árnyalták, egyszerre jön át az a szinte már kibírhatatlan figura, aki sokszor a képregényekben is megjelenik, és a szerető apa/férj; Luis és a bandája továbbra is haláli humorforrás – és természetesen Luis narrált anekdotái is ismét előkerültek –, és még Hannah John-Kamen is remek, és a lehető legtöbbet sajtolja ki nem éppen kiforrott figurájából. Ezen felül pedig a látványra is rátettek a készítők még egy lapáttal: a zsugorodás-növekedés–kombót valami zseniálisan használják, a koreográfiák pedig zseniálisak.
A Hangya és a Darázs nem nyom sokat a latba – nem viszi előrébb az MCU-t, inkább csak üresben tartja, amíg a Bosszúállók visszatérnek. Amiatt aztán kicsit laposnak érződhet, más fronton viszont pörgős, könnyed és vicces, ami meg remek nyári mozivá teszi.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
