Avagy a sorozat kecsegtető címmel és nulla tartalommal.
Furcsa korszak volt az előző évtizedforduló a szuperhősképregények tekintetében (legalábbis eddigi olvasmányaim alapján). Ekkortájt a kiadók kezdtek rájönni, hogy van potenciál a női főszereplőket felvonultató kiadványokban, de odáig még nem jutottak el, hogy ezekkel akár egy méretesebb, női olvasóközönséget is megcélozhatnának. Így a végén olyan történetek születtek, ahol vékony derekú, lufimellű, gyakran indokolatlan dekoltázzsal rendelkező, amúgy nulla személyiséggel bíró – maximum kissé ridegek, távolságtartók és gyanakvók – hölgyek nagy elánnal verik az ellent. Ami persze tökéletes arra, hogy bevonzza a férfi tekintetet, de azon túl nem képes túl sok mindent elérni.
És hát sajnos a Black Widow and the Marvel Girls is ebbe a kategóriába esik, még akkor is, ha nem olyan pofátlanul nyomja a soft pornót, mint mondjuk a Gotham City Sirens (ahol például nem egyszer van, a történésektől teljesen függetlenül, Posion Ivy segge a panel fókuszában). Ez a négyrészes antológia–sorozat, mindenféle kertelés nélkül, felszínes, üres, és bugyuta.
A négy lapszám négy teljesen különálló, egy-egy fejezetes történetet mutat be, amik mindegyikében Black Widow valamilyen kapcsolatba kerül a Marvel egy másik női szuperhősnőjével: előbb Enchantress járatja a bolondját a még gyerek Natashával, majd Widow Latveriában ragad Wasppel, aztán Ms. Marvellel (mármint Carol Danversszel, ekkoriban Kamala még csak kósza idea sem volt) együtt iktatja ki Red Skull egy robotját, végezetül pedig Stormmal az oldalán küzd meg Mole Man egy csapat renegát földalatti lényével.
És bár a sorozat címe azt sugallja, hogy itt majd valami bensőséges női kollaborációról esz szó, ami esetleg valami pozitív, feminista üzenetet hordoz, sajnos ki kell, ábrándítsam azt, aki ebben bízik. Ugyanis nem elég, hogy Widow és a többi nő kapcsolata a legjobb esetben is csak felszínes, valójában az esetek többségében nem is az övék a tényleges rivaldafény, hanem a körülöttük lévő férfiaké.
Az első történetben Enchantress csak szórakozik Natashával: unatkozik, ezért elhiteti a lánnyal, hogy jött őt kiszabadítani a Red Room fogságából, hogy aztán közvetlen a kerítés előtt elárulja a lányt. Bár az író, Paul Tobin, itt próbálkozott valamiféle tanúság hátrahagyásával arról, hogy mire is használható fel a szépség, a végeredmény így is elég felszínes. A második történet ugyan legalább próbálkozik valami női szolidaritás kialakításával, itt is csak a szemünket forgathatjuk: Widow végig lekezelően bánik Janettel, aki – bár a Bosszúállók szenior tagja – egy tudatlan kis csitriként jelenik meg, akinek minden derogál, és aki teljesen hasznavehetetlen, és egyetlen narratív célja az, hogy a történet végén kijelentse a férfiaknak: Black Widow nme túl kedves, de megbízható. Ja, amúgy a nőket, akik a lapszám nagyrészében elszakadnak a Bosszúállók többi tagjától, szorult helyzetükből a deus ex machinaként feltűnő Tony menti meg, mivel két magasan képzett szuperhősnek is szüksége van a fényes páncélú lovagra. Arról a panelről pedig már nem is beszéljünk, amiben Natasha fejjel lefelé zuhan, miközben két, tökéletesen gömb alakú melle peckesen áll, és még a combja közt izgató lyuk van.
Aztán ott van a Ms. Marveles kaland, amiben Natashának Fury utasítására a másik szuperhős után kell kutakodnia (mert ez valamikor akkortájt játszódik, amikor Ms. Marvel még új jövevény, és nem ismeri senki, vagy mi a szösz, és nem tudni, hogy ki mellett áll). És bár itt is van valami szolidaritás-kezdemény, sőt, a két nő még fagyizik is együtt egyet (az egész sorozat legemberibb jelenete), de végeredményében ez is csak a rideg számításról szól, meg arról, hogy zúzzunk le minél több robotot. Meg aztán a sztori felettébb bugyuta is, és még önmagának is ellent mond: bár Widow egyszer azt mondja a belső narrációjában, hogy ez az egyik első S.H.I.E.L.D.–küldetése, később megjegyzi, hogy már három éve a Red Skull-lal kapcsolatos ügyekkel dolgozik. Az utolsó sztori pedig talán a legfájóbb az egészben, ugyanis a szóban forgó lapszámban nem csak a sztori szempontjából teljesen felesleges bunyók kaptak helyet, hanem Black Widow és Storm gyakorlatilag a kispadra lett ültetve, míg Mole Man ott sütkérezik a rivaldafényben. Nem egyszer kerül megjegyzésre (két, egymással beszélgető férfi által), hogy milyen jó, hogy két ilyen csinos nő van velük (akik némán sétálnak mellettük), miközben a cselekmény szinte minden érdemleges fordulatát a férfiak irányítsák. De még a sorozat utolsó panelje se hagyja, hogy elfelejtsük, ez nem Natasháról, de még csak nem is a női olvasókról szól, hiszen a képkockán olvasható végszó így szól: „I’m the Mole Man”.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
