Bosszankodhatunk, hogy „már megint egy reboot” (sőt, reboot rebootja), méghozzá csupa női reboot, vagy örülhetünk, ismét gyarapodott azon filmek nem túl nagy tábora, amik emberszámba veszik a nőt, akinek lehet egyénisége azon túl is, hogy epekedik a főhős iránt. Én személy szerint erősen az utóbbi oldal felé húzok.
Debbie Ocean (Sandra Bullock), a korábbi filmekből ismert Danny Ocean húga, öt év után szabadul a börtönből, és bár szabadlábra helyezési meghallgatásán váltig állította, hogy megváltozott, gyakorlatilag első dolga az, hogy felkeresi korábbi partnerét, Lout (Cate Blanchett), és elkezdi vele tervezgetni a következő nagy dobást. Ez pedig nem más, mint lelopni egy százötven millió dollárt érő gyémántnyakláncot a híres színésznő, Daphne Kluger (Anne Hathaway) nyakáról a Met Gála alatt. Bár Lou kezdetben úgy gondolja, hogy ehhez a melóhoz legalább ötven ember szükséges, Debbie állítja, hogy elég lesz hét: ők ketten, a lecsúszott divattervező Rose Weil (Helena Bohnam Carter), az ékszerész Amita (Mindy Kalig), a hacker Nine Ball (Rihanna), a zsebtolvaj Constance (Awkwafina), valamint az összekötő, közben külvárosi anyukává vedlett Tammy (Sarah Paulson).
Talán a legjobb lesz, ha azzal nyitok, hogy egyik korábbi Ocean’s–filmet sem láttam, és így ilyen tekintetben nincsen viszonyítási alapom – ami lehet, hogy jobb is. Csalós „con”–filmet azonban már láttam, így legalább annyit el tudok mondani: ez a mozi korrekt. 
Értem én ez alatt, hogy pontosan tudja, hogy mi akar lenni, és ezt teljes mértékben teljesíti is – egy könnyed, nyári kaland-vígjáték. A sztori nem nagyon tartogat meglepetéseket – egy csapat nő el akar lopni egy drága nyakláncot, pár bukkanóba ütköznek, aztán csak ellopják –, de azért a végére sikerült belecsempészni egy-két ügyes csavart, ami pont a legjobb értelem rázta fel a narratívát, elkerülve azt, hogy az unalmassá váljon. Szóval történet szempontjából az Ocean’s 8 nem törekszik Oscarra, nem hoz Szemfényvesztők–szintű szemfényvesztést, de tisztában is van vele, hogy az valószínűleg nem menne, ezért marad a saját sávjában, nem akar több lenni annál, ami, és a saját képességeihez mérten nagyon ügyesen alakít.
Ebben pedig hatalmas előnyére válik az ügyesen megválasztott téma: a Met Gála behozatala egy nagyon csajos, nagyon luxus atmoszférát hoz magával, amivel a készítők ügyesen is dolgoztak – az, ahogy a csajok végül kihozzák az ékszert olyan szinte sikkes, hogy legszívesebben megtapsoltam volna őket. Arról meg hát ugye eddig nem is beszéltünk, hogyha Met Gála, akkor ruhák, és hát azért itt is villogtak a szereplők.
És akkor ami a legfontosabb: a csupa (na, jó, befigyel Richard Armitage Debbie exeként, meg James Corden egy biztosítási nyomozóként, de ennyi) női cast. Ami tudom, hogy zavar egyeseket (őket inkább nem jellemezném), én viszont nem győzöm hangsúlyozni, hogy milyen fontos is ez. Mert sajnos még manapság is igaz, hogy a filmek többségében vannak a férfi alanyok, a kiforrott személyiségek, a valódi karakterek, és a nők, akik… tárgyak. A tekintet és a (férfi) vágyak tárgyai, akik fájdalmasan sokszor ugyanarra a sablonra vannak felhúzva (már csak azért is, mert átlagban három férfira jut egy nő nagyjából a vásznon), valódi személyiségük nincs, hanem csak egy előre „megírt” szkriptet követnek, amitől nem nagyon térhetnek el, mert ha így tennének, akkor többé nem lennének se elég kívánatosak, se elég általánosak ahhoz, hogy a női közönség esetleg azonosulni tudjon velük.
Az Ocean’s 8 viszont tele van csajokkal, annyival, hogy „megengedheti” magának, hogy emberként kezelje ezeket a nőket, hogy valódi személyiségeket, mélységet, hibákat és erősségeket adhasson nekik, úgy, hogy a karakterek a patriarchátustól függetlenül is képesek legyenek létezni. Így bizony lehet a filmben cuki, de pattanó idegszálú anyuka, flegma hacker, még flegmább, comic relief, de kompetens zsebtolvaj, nutellát kanállal majszoló divattervező, románcra vágyó ékszerész, vagy éppen beképzelt celeb, aki közel nem olyan buta, mint amiyennek nézik. És ki sem tudom nektek fejezni, mennyire is jó ezt látni – főleg úgy, hogy a cast is brillírozik.
Bár ez nem jelenti azt, hogy a film ne bukdácsolna néha – volt olyan rész, ami kicsit nehezebben volt követhető, volt, ahol a vágáson lehetett volna még csiszolni, vagy éppen kellett volna még pár plusz perc, de igazából ezek mind olyan dolgok, amik felett el lehet tekinteni. Igazából nekem csak a legutolsó jelenet fájt: ebben Debbie, dolga végeztével, elmegy bátyja sírjához, leül elé, és kever egy martinit, majd megjegyzi, hogy Danny mennyire élvezte volna ezt az egészet. És szeretném én ezt a jelenetet úgy olvasni, hogy fontos a család, meg minden, de sajnos nem ez az ösztönös olvasatom. Hanem az, hogy nem számít, hogy az elmúlt két órában egy csapat nő teljes összhangban dolgozva palira vette a Metet, Debbie – és vele együtt az egész film – csakis Danny megidézésével, egy férfi viszonylatában, általa keretbe foglalva létezik. Tehát ha nincs a férfi, akkor nincs az évszázad csalása se, vagyis még ez az illusztris banda minden igyekezete ellenére sem tud megszabadulni a patriarchátustól. És ez azért fáj egy kicsit.
Ettől eltekintve az Ocean’s 8 egy kifejezetten ügyes kis mozi, ami egyszerre könnyed és szórakoztató, miközben ügyesen fokozza a feszültséget is. Csak így tovább, csajok.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
