Bár a sorozat már két éve véget ér, én még szánalmasan le voltam/vagyok maradva a Nikki Heat–könyvekkel. Így hát fogtam magam, lekaptam a polcról a High Heatet, és nekiveselkedtem – és sajnos éppen olyan vegyes érzelmeket ébresztett bennem, mint a széria utolsó évada.
Nikki és Rook már egy éve házasok, és olyan az életük, mintha még mindig tartanának a mézeshetek. Persze, amikor ilyen idilli a helyzet, akkor biztos, hogy hamarosan beüt a krach: amíg Rook össze-vissza utazgat az országban, hogy profilt írjon a az iparmágnás, az elnökválasztáson független jelöltként induló Legs Kline-ról, a Nikki által vezetett rendőrőrs borzalmas üzenetet kap. Az e-mailben érkező videón két, magát „Amerikai ISIS”–tagnak valló, álarcos férfi lefejez egy fiatal, ismeretlen nőt – akinek a fejére zsákot húztak, és akiről állítják, hogy egy amerikai újságíró –, majd pedig bejelentik, hogy már a következő áldozatukat is kiszemelték, aki pedig nem más, mint Jameson Rook. Ráadásul nem elé, hogy Nikkinek a férje életéért kell aggódnia, ugyanis alig indul el a nyomozás, mikor is olyan élményben lesz része, ami meggyőzi őt, hogy édesanyja, aki tizenhét évvel korábban lett gyilkosság áldozata, valójában életben van.
Szóval két fő szállal van itt dolgunk: az ISIS-gyilkosság, valamint Nikki anyjának felbukkanása. Ezek közül egyértelműen az előbbi kapja a vezető szerepet, míg az utóbbi itt csak egy mellékszál, ami a következő, befejező kötetet – amiben amúgy Nikki és Derrick Storm együtt dolgozik – hívatott felvezetni. És az a nagy harci helyzet, hogy a kettő közül az egyikkel sem voltam teljesen megelégedve.
Bár talán kezdjük ott, hogy van egy olyan érzésem, ezúttal valaki más állt a „Richard Castle” név mögött, mint korábban – egyfelől ott van az az árulkodó kis jel, hogy az író elhagyta az eddig állandó jelleggel jelen lévő, húsz fejezetes felosztást (a High Heat harminchárom fejezetre tagolódik), másfelől pedig mintha a humor/krimi aránnyal is lettek volna olyan problémák, amikre nem emlékszem a korábbi kötetekből – más szavakkal: volt pár jelenet, amikor Rook kicsit túlzásokba esett, amiknek eredetileg az lett volna a célja, hogy vicces hatást keltsenek, ám végül csak kibillentették a szöveget az egyensúlyából. Szóval azért én kicsit úgy éreztem, hogy aki ezt a regényt írta (aki amúgy lehet, hogy az, aki a Derrick Storm könyveket is jegyzi), nem érzi át annyira Nikkit és Rookot, mint a korábbi regények szerzője.
De nyargaljunk csak tovább a tényleges sztorira! Ami nagyon, nagyon tetszett, és egy szavam sincs miatta, az az, ahogy a könyv az iszlám helyzetet kezelte: a narratíva folyamatosan elutasított minden próbálkozást arra, hogy egy kalap alá vegyük a terroristákat és az iszlámot. Az író nagyon ügyesen mutatta be ennek a kérdéskörnek különböző oldalait, kezdve a nagyszájú, ám tétlen radikálisoktól, az iszlám hitet felvevő afro-amerikaiakon át, a békéről szónokló imámokig, miközben még egy kis rasszizmus kontra törvényes eljárás mentet is belevitt. Szóval ez a része a regénynek nagyon jól sikerült. És tulajdonképpen maga a nyomozás, az, mi is motiválta a bűntényt és hogyan épült az fel, jó volt, csak…
…Csak hát félúton rájöttem mindenre. Szó szerint a könyv felénél tartottam, amikor már tudtam, ki az elkövető, miért, és hogyan tette, ami miatt a későbbi porhintés, na meg a nagy csavar, egy cseppet sem tudott megérinteni (van egy pont, amikor Rook is gyanúba keveredik egy pillanatra, amikor meg kéne rendülnünk és kétségbe vonnunk Nikki és Jameson teljes kapcsolatát, de én csak a szememet forgattam, mert tudtam, hogy mi történt valójában). Ez mondjuk nem feltétlenül a könyvet minősíti – anno, évekkel ezelőtt, így jártam Dan Brown Az elveszett jelképjével is, miközben mástól meg azt halottam vissza, hogy mennyire meglepődött a végkifejleten. Szóval attól még, hogy én idejekorán összeraktam a kirakós darabjait, ami kicsit elvett az olvasmányélményemből, nem jelenti azt, hogy más is így fog járni.
Végezetül aztán ott volt a mellékszál, vagyis Nikki anyjának újbóli feltűnése. Egyfelől, hogy ezt azért rakták bele, hogy felvezessék az utolsó könyvet, amiben aztán Nikki és Storm majd együtt kalandozhat, másfelől viszont… Annyira, de annyira érződött, hogy ezt a szálat utólag erőltették bele a sztoriba. És bár próbálják megmagyarázni, hogyan is játszhatta el Cynthia Heat a halálát, meg hogy miért nem bukkant fel közvetlen azután, hogy elkapták a „gyilkosát”, olvasóként nagyon meg kell erőltetnünk magunkat, hogy benyaljuk a magyarázatot. A helyzeten pedig egy cseppet sem segít, hogy a könyv vége a nyolcadik évad elejét – annak is a legbugyutább, legfrusztrálóbb döntését – visszhangozza, még kevesebb rációval, mint a sorozat esetében.
Mindezek ellenére azonban összességében élveztem a könyvet: Nikki és Rook továbbra is szórakoztatók és könnyen kedvelhetők, kapcsolatuk vicces és szexi, miközben a nyomozás is ügyesen ki van dolgozva. Vagyis jó volt ez a könyv a maga nemében, csak nem olyan jó, mint a széria pár korábbi kötete.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
