*** SPOILERVESZÉLY! ***
Legutóbb Robin O’Wrightly Erelem (eszetlen szerelem) című könyvéről írtam, az Erelem sorozat első kötetéről. A második kötet, az Erelemkettő idén szeptemberben kerül majd a könyvpiacra, azonban én már most hozom Nektek az értékelőmet, amely remélhetőleg kedvcsinálónak sem lesz utolsó. Köszönöm az írónőnek, Robinnak ezt a lehetőséget!
Spoileres tartalom (jelöld ki, ha el szeretnéd olvasni): A történet ott folytatódik, ahol az első rész végén félbeszakadt, azaz, kedvenc párosunk, Tilda és Clif menekülnek a rendőrség elől Las Vegas felé. Közben persze találkoznak új szereplőkkel, mint például Leslie Green és Fifike. Az út viszontagságos, kalandos és abszurd eseményekkel teli. Azt hiszem, hogy Abszurdia ebben a kötetben erre a vonalra szűkült le, ugyanis a másik szálon, akarom mondani a másik két-három szálon egész hétköznapian (értsd: normálisan) alakul a történet. A végére Abszurdia Univerzum erősen összemosódik a való élettel és a kezdetben abszurd-humoros-paródia átalakul egy humoros-romantikus regénnyé.
Természetesen nem csak a szerelmes gerlepárral történnek eszetlen és érdekes dolgok, mint például, hogy lassan bérlete lehetne a lánynak az egészségügyhöz, de a további szereplők, gondolok itt kedvenc karakteremre, Janetre és a lányok anyukájára, Kristinre vagy a – részemről – szívesen elfeledett Tony Wallace-ra, aki szintén halad a maga útján és talán a kötet végére révbe is ér.
Karakterfejlődés!!! Kérem szépen az előző kötetnél még nem rajongtam a főhősökért, azonban ez a folytatás meggyőzött arról, hogy bizony a szőkeséget és az ő adó-niszát is lehet szeretni. Tilda továbbra is megmaradt a már megismert, butácska szerepénél, mégis sokkal szimpatikusabb jelenséggé alakult, mint az Erelem kötetben. Fogalmam sincs hogy csinálta, de megoldotta a dolgot.
Lovagja, Clif komoly személyiségfejlődést mutat, már ami az önértékelését illeti. Egy – majdnem teljesen – felelősségteljes férfit kapunk, aki nem csak hullaszerelmes a tizenkilenc éves exhostessbe, de úgy tűnik, hogy az elmúlt hetek eseménye erősen megformálta és komolyabbá tette.
Nem is tudnék olyan szereplőt említeni, aki mindkét könyvben megjelent és nem mutatott fejlődést. Janet továbbra is okos és talpraesett fiatal leányzó, akinek talán sikerült önmagával egységbe kerülnie.
Anyukája ízig-vérig anya, mert hát vannak dolgok, amiket igazán csak az anyák tudnak és hiába is mond a gyermek x dolgot, anya tudja, hogy az bizony y.
Tony Wallace-ról pedig el se tudtam volna képzelni, hogy normális is tud lenni. Akármennyire is ellenszenves volt eddig, bizony szívembe zártam ezt a fiút.
A stílus, hamisítatlan Robin féle Erelem, amit az első kötetben már mindenki megszokhatott. Bővelkedik poénbombákkal, amik hol csak mellettünk robbannak, hol pedig teljes egészében eltalálnak. Természetesen nem hiányozhat a folytatásból a már megszeretett extra kommunikáció, amely a könyv/lektor/szereplők/tesztolvasó/kolléga stb. és az írónő között zajlik. Fergeteges és esetenként fárasztó szócsatákat képesek vívni egymással. A legüdítőbb színfolt ezekben a beszélgetésekben az, amikor a szereplők is beleszólnak, mintegy kikiabálva a könyvből és rendre utasítva a „veszekedő” feleket. Imádtam és még mindig nagyon eredetinek tartom.
Borka, az előző kötethez híven továbbra is illusztrációkkal tarkítja a történetet, ami kifejezetten feldobja és az olvasó is nézegetheti egy-egy nevetés hullám között.
Muszáj megemlítenem, hogy az első részhez hasonlóan ennek a kötetnek is fontos üzenete van, hiszen nem csak móka és kacagás elejétől a végéig a sztori. Továbbra is boncolgat bizonyos problémákat, mint például hogy mennyire nehéz lehet visszarázódni a randizás világába, ha az ember évek óta nem csinálta, vagy hogy hogy vetkőzzük le a maszkunkat, amivel másnak próbáltuk mutatni magunkat, mint amilyenek vagyunk. Próbál rávilágítani, hogy felnőttként hajlamos az ember elbagatellizálni a tinédzserek problémáit, holott azok ugyanakkora súllyal nehezednek a tizenévesekre, mint a később a másfajta nehézségek. De azt is bemutatja, hogy micsoda boldogság az, amikor találunk egy hasonló beállítottságokkal rendelkező személyt, aki pont azt a hangot hallja ki lelkünkből, ami az ő kottájában is az uralkodó hangjegy. Értelmes ez így? Értitek, szóval amikor megtalálod azt a személyt, aki mellett igazán önmagad lehetsz.
Összességében ez a kötet nagyon jól sikerült. Mondjuk biztos vagyok benne, hogy a végkifejlett miatt a hölgyolvasókat jobban magába fogja bolondítani, mint a férfiakat, de azt mondom, hogy van benne annyi poén és humor, hogy ők is bátran vegyék a kezükbe. Ugyan többször kacsintgat a piros keretes karikába rajzolt tizennyolcas szám felé, de végül nem lehet rábiggyeszteni, így a kicsit már érettebb, tizenöt-tizenhat éves fiatalok is bátran kezükbe vehetik. Szórakoztató, megnevettető mű lett, és sokszor csak fogja a fejét az ember, hogy „Te jó ég! Ezek nagyon bolondok!”
Szerző
