A CBS mindössze tizenhárom epizódot megélt kórházas sorozata messze nem tökéletes, ám mégis sikerült valami érdekes és megkapó elegyet összehoznia.
A Szilikon Völgy-i fiatal és szabad szellemű app-milliárdos James Bell (Augustus Prew) egyszer csak gondol egyet, és kórházat alapít: a Bunker Hill, ahol a kezelés ingyenes, ahol az orvosok közt nincs hierarchia, és ahová külön applikációt kell benyújtani, az orvostudomány csúcsát képviseli. James, hogy valóra tudja váltani a kórház mottóját – vagyis hogy páciensről páciensre váltja meg a világot –, az egészségügy krémjét alkalmazza: a gyereksebész Zoe Brockettet (Odette Annable), az idegsebész Talaikha Channarayapatát (Reshma Shetty), az online betegfigyelő rendszert kifejlesztő Malik Verlaine-t (Aaron Jennings), Scott Strausst (Ward Horton), aki nem csak orvos, hanem katolikus pap is, valamint a technológiai fejlesztésekért felelős Angie Chenget (Brenda Song). A csapat azonban csak az első részben lesz teljes, amikor James meghívására csatlakozik hozzájuk Walter Wallace (Dermot Mulroney), a neves sebész, akit előző munkahelyéről azért rúgtak ki, mert engedély nélkül adott be egy kísérleti gyógyszert, hogy megmentse egy kisfiú életét. Walter, aki egy sokkal tradicionálisabb nézőpontot képvisel az orvoslással kapcsolatban, James ellenpólusa és tanácsadója lesz, aki próbálja a realitások talaján tartani a fiatal milliárdost, akinek, minden jóindulata ellenére, nem teljesen önzetlenek a szándékai a Bunker Hill kórházat illetően: James egy súlyos és ritka genetikai betegség hordozója, és a fejébe vette, megtalálja a gyógymódot, még mielőtt megjelennének rajta a tünetek.
Tehát a sorozat fókuszpontja nem más, mint a modern/futurisztikusnak ható technológia vegyítése az orvosi drámák konvencióival, ennek pedig egy nagyon érdekes, tündérmese-szerű elegy lesz a vége, ahol a szinte teljesen gyógyíthatatlannak tűnő betegnek is találnak valami csodával határos gyógymódot – vagyis jön az e-bőr, a szív által működtetett műtüdő és a pókhálóból készült csavarokkal újra összeeszkábált láb. És mindez nagyon megindító és szinte már katarzist kiváltó dolog tud lenni – hiszen a Bunker
Hillben minden szép és nyugodt és luxusban dagonyázó, és mindenkit szeretnek és mindenkinek segítenek, és mindenkinek a gondjára van megoldás, szinte varázsütésre! Lássuk be, egy olyan világban, ahol az ember egy kisebb balesetre van a teljes anyagi csődtől (Amerika) és ahol a kórházak várótermében halnak meg emberek (itthon), egy ilyen sorozat szinte már terápiaként hat (akkor is, ha amikor a koraszülött kisbabát „alakító” robotbabát beletették a „méhpótlékba”, azért kirázott a hideg; az az epizód kicsit túl messzire ment).
Persze ennek a kórházi utópiának megvannak a hátulütői, pontosabban azok az oldalai, amik már annyira elszakadnak a valóságtól, hogy nem álljuk meg, hogy ne forgassuk kicsit miatta a szemünket. Gondolok én arra, hogy mindenre órákon belül van megoldás, ami miatt minden betegen végigrohanunk, történetüket nem tudjuk rendesen lekövetni. Meg hogy gyakorlatilag egy orvosnak sincs konkrétan kimondott szakterülete, hanem szinte találomra vállalnak el eseteket (Talaikha például ugye elviekben idegsebész, de egy ponton lazán műt gégerákot). Szóval az egész a hihetőség (mármint az orvosi drámás hihetőség, ha értitek, mire gondolok) határait feszegeti. Amin az sem segít, hogy mindenki tök cuki, meg szimpatikus, meg ha hibázik, az is teljesen megérthető.
Meg aztán a Pure Genius sem mentes a megszokott romantikus drámától: James az elejétől fogva bele van zúgva Zoeba, aki meg összejön Malikkal, mire James agonizál, a háromszög meg mélyül… Miközben Angie meg szépen lassan belezúg a cölibátust fogadott papba. Ezek igazából mind teljes mértékben feleslegesek, csak gondolom, a betegek drámája mellé az orvosoknak is kellett valami személyes konfliktus.
Minden gyengesége, hibája, és bolondsága ellenére azonban kifejezetten élveztem a Pure Geniust, sőt, fenntartom, hogyha kapott volna még esélyt, a széria nagyon szépen kiforrhatta volna magát egy-két plusz évad alatt. A karakterekben simán lett volna annyi szufla, a technológia és az orvoslás vegyítésének lehetőségeinek meg csak a felszínét kapargatták meg ebben a tizenhárom epizódban, úgyhogy azért sajnálom, hogy a Bunker Hill története ilyen hamar, és ennyire lezáratlanul ért véget.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
