Avagy nincs vége, míg a kövér dáma énekel. A Tom Clancy’s The Division, ha nem is egy világrengető mérföldkő, a maga kategóriájában egy erősebb játék, és meglehetősen újra értelmezte nálam az ünnepi hangulat fogalmát.
Történetünk szerint épp az ünnepekkor (pontosabban Fekete Pénteken), pár rosszarcú megfertőzött bankók képében szabadjára engedett egy vírust New York-ban. Mivel ez éppen egybe esett a szokásos vásárlásnak álcázott pankrációs rohamokkal, rekord idő alatt betegedtek és haltak meg emberek százai, eluralkodott a káosz – és végül az egész város karantén alá került. Mivel azonban bent még rekedtek emberek, és a vírusnak is meg kell lelni az ellenszerét, így hát a kormány beküldi a titkos nehéztüzérséget – az alvóügynökökből álló szervezetét, a Divisiont.
Természetesen semmi nem indul könnyüen: az általtunk megkreált ügynöknek nem csak azzal kell szembesülnie Manhattan kiégett utcáit róva, hogy mind az emberi gyarlóság és őrület is mély gyökeret eresztett a városban. Egyrészről ott vannak az utcai bandák, akik vérmes kiskirályokként védelmezik a területüket, aztán ott vannak még a megkergült Tisztogatók, akik a vírus minél előbbi elpusztításának érdekében mindent felperzselnek – és akkor még nem beszéltünk az elit zsoldosokról sem, akik olykor-olykor igencsak leakarják vadászni a magányosan kóricáló ügynököket.
Ami már eleve nagyon megfogott a játékban az a története: érdekes, izgalmas és a talán a leghajmeresztőbb benne, hogy el lehet képzelni, hogy ilyen események bármikor megtörténhetnek. A társadalom összeomlása is nagyon szépen lett ábrázolva, ahogyan a törekvés is a helyzet rendbetételére. A teljes képhez nagyon sokat tesznek a pályán elszórt kisebb információmorzsák telefonos hangfelvétel, egy akta vagy éppen egy echo felvétel személyében, ahol olykor csontig hatoló fájdalommal lehet átérezni egy-egy személy, talán utolsó pillanatait.
A küldetések nehézség tekintetében eléggé vegyes pályán mozognak: vannak szállító, védelmező, vagy éppen kiiktató küldetések, amik során rengeteg ellenséges mobot kell szitává lőni – még jó hogy ehhez meg is van a megfelelő arzenálunk -, de néha bizony irreálisan kemény tud lenni egy főellenfél,így jobb előre pár csapattársal bekészülni a küldetés előtt, hogy közös erővel tudjátok leverni.
A PVE tehát jó, bár hosszútávon lehet, hogy picit ellaposodik, és a The Division-ben kivételesen a pvp ellen sincs kifogásom. Az ún. Dark Zone egy erősen fertőzött területe a városnak, ahová már a rendfenntartó egységek keze sem ér el, ott csak az marad életben, aki minden ellenséges személyt kiiktat – legyen az gépi vagy emberi ellenség. Mert itt bizony a hűséges ügynökből könnyen vérmes renegát válhat, akinek célja leszedni korábbi társait.
Bár sokan a Rainbow Six Siege-t tartják az erősebbnek, azért a The Division-nek is van mit a tejbe aprítania: jó kinézet, hatásos történet és bár nem könnyű, de pont emiatt valamivel életszerűbb harcrendszer. Egy próbát mindenképpen megér.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
