Miután az elmúlt nagyjából egy évben szinte csak kritikai műveket és képregényeket (kutatómunka volt, esküszöm!) olvastam, éppen itt volt az ideje, hogy valami regényféleséget fogjak a kezembe. Bevallom, miután sarokba dobtam a törülközőt mondtam egy Philippa Gregory mű miatt – egyszerűen képtelen volt lekötni –, egy pillanatra meg is ijedtem, hogy az agyam annyira elszokott a regényektől, hogy már nem is hajlandó befogadni őket. Aztán jött a Babaarc, ami egyből megragadott, én pedig fellélegeztem.
Chicago, a szesztilalom idején, mikor a város a gengszterek uralják, akiknek két csoportja – az Északi és a Déli oldali banda – folyamatos harcban áll egymással. Vera Abramowitz mindössze csak tizennyolc éves, ártatlan és naiv, azonban tudja, mit akar: elszakadni a külvárostól és anyja húsüzemétől, és valahogy bekerülni a felső körökbe, a fényűzés világába – bár jelen pillanatban két állást is vállalnia kell, hogy egyáltalán azt a kis szobát fizetni tudja, amin legjobb barátnőjével, Evelynnel osztozik. Azonban minden megváltozni látszik, amikor két férfi is szemet vet a csinos, babaarcú lányra: Tony Liolli svindlis, ám sármos szerencsejátékos, míg Shep Green karizmatikus, pénzes üzletember, akinek saját éjszakai klubja van; Tony megbabonázza Verát, míg Shep stabilitást és jómódot ígér. És hogy csak még bonyolultabb legyen a dolog, a két férfi ellenséges bandákhoz tartozik.
Talán az első kérdés (magamnak címezve), ami eszembe jut ezzel a regénnyel kapcsolatban, hogy vajon hol ér véget a ponyva, és hol kezdődik a történelmi regény? Létezik egyáltalán határvonal? Meg kell-e egyáltalán azt húznunk? Vajon minden csak tálalás, marketing kérdése? Vagy bejátszik a minőség is? Van szuper minőségi ponyva és borzalmas történelmi regény? (Persze.)
A Babaarc mindenképpen rendelkezik egy ponyva elemeivel: megvan a fiatal, tapasztalatlan hősnővel, akivel szimpatizálni lehet, megvannak a megnyerő pasik, akikkel mehet a románc, van szex, vannak hosszú leírások ruhákról és vásárlásról, sőt, még az a narratív ív (a hősnő lentről indul, aztán felkerül a csúcsra, ahonnan lecsúszik, de időközben fejlődik, így önerőből visszaküzdi magát, még az újabb mélypont előtt), ami annyira jellemző a ponyvákra – legalábbis abban a pár ponyvában, amiket olvastam, mindegyikben feltűnt.
Ugyanakkor viszont mégis valami visszatart attól, hogy ponyvának nevezzem. Talán – mint azt már említettem – a tálalás: felszínes indok, de a könyv kinézete, marketingje túl minőségi ahhoz, hogy könnyű szívvel ponyvának tudjam nevezni. Aztán ott van az is, hogy a könyv láthatóan nagyon komoly történelmi kutatásra épít – jó, Renée Rosen bevallja, hogy változtatott picit a dolgokon, arrébb pakolgatott pár dátumot, a Valentin-napi Mészárlásba betett még egy áldozatot, stb., de akkor is érezni, hogy nagyon vágja, mi is történt a húszas évek Chicagójában, hogyan irtotta egymást a két banda – vagyis ebből a szempontból nagyon is történelmi fikcióról van szó. Plusz a befejezés sem kifejezetten ponyvás: nem az a happy end, amit várna az ember, másfelől viszont a történet nagyon szép ívet ír le – Vera és anyjának sztorija gyönyörűen összeér –, ami megfontolandó üzenetet közvetít, ráadásul Vera jellemfejlődését is szépen mutatja. (Bár azt azért bevallom, szívesen elolvastam volna még, hogy mi történik az utolsó fejezet és az epilógus közti nagyjából négy évben.)
A végítélet? A Babaarc kétségkívül romantikus ponyva, a maga minden idegesítő és szerethető kliséjével. Ugyanakkor viszont történelmi regény is, ami alapos kutatásra alapozva rekonstruálja és mutatja be meglepő részletgazdasággal a húszas évek Chicagójának viharos viszonyait. Egyáltalán muszáj nekünk így kategorizálgatni? A Babaarc szimplán egy szórakoztató és lebilincselő regény, bárhová is soroljuk.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
