A Marvel felélesztett egy ötven éve „halott” címet (nem vicc, a Tales of Suspense #99 1968-ban jött ki), hogy annak az égisze alatt küldje közös bevetésre Sólyomszemet és a Tél Katonáját, ami, bevallom, eléggé vegyes érzelmeket keltett bennem.
A Fekete Özvegy halott – Steve Rogers ölte meg őt, még a Secret Empire alatt. Azonban miután a közelmúltban több Hydra fejest is megöltek, méghozzá olyan módszerekkel, amik Natashára utalnak, Clint Barton meg van róla győződve, hogy a nő életben van, és ezt be is akarja bizonyítani. A gyilkosságok azonban nem csak az ő, hanem Bucky Barnes figyelmét is felkeltették, aki viszont teljesen más konklúzióra jutott: valaki tudatosan másolja Nat stílusát. Nyomozásuk összesodorja a két férfit, akik félszeg szövetségre lépnek, hogy a dolog végére járjanak.
Elöljáróba két fontos dolgot szeretnék leszögezni: egy, ez a cikk durván spoileres lesz, mert máshogy nem tudok róla beszélni, és kettő, alapvetően, objektív szempontból nem gondolom, hogy a szóban forgó minisorozat rossz lenne. Csak szimplán haragszom rá.
Szóval… a Tales of Suspense cím alatt futó, eme minisorozat szerintem teljes egészében korrekt. Szórakoztató, mert Clint és Bucky közt remekül működik a dinamika – csodásan mennek egymás agyára, ami már önmagában is vicces. Az alapsztori feszültséggel teli (vagyis szépen passzol a címhez), szépen épül, megborzongtat, egy percig sem unatkozunk. Még a vége is gyönyörűen nyit a folytatás felé. Úgyhogy ha csakis magát a zsánert nézném, mindenféle egyéb szempont vagy ideológia nélkül, akkor nagyon is erős értékelést kapna tőlem.
Csakhogy ez a megközelítés nekem nem megy. És talán itt jön a harmadik dolog, amit lehet, az elején tisztáznom kellett volna: mint azt páran biztosan tudjátok, éppen most csinálom a doktorimat, még hozzá a gender studies – vagyis a társadalmi nemek tudományának – keretein belül, és hála a rengeteg forrásnak, amit olvastam, és a számos diskurzusnak, amiben részt vettem, képtelen vagyok nem észrevenni a „gender-mintákat” a különböző popkult szövegekben (filmekben, sorozatokban, képregények, stb.), amiken átrágom magam. És ez bizony a Tales of Suspense élményemre is rányomta a bélyegét.
Most jön a spoiler: Black Widow él, és ő gyilkolja a Hydra fejeseket. Legalábbis valami olyasmi. Ugyanis halála után a Red Room klónozta Natashát, egy egyik ügynökükkel, a telepata Epsilon Reddel – akik folyamatos pszichikus kapcsolatban áll az összes Red Room ügynökkel, és szinte szerver módjára tárolja az emlékeiket – „újratelepítette” a nő tudatát. Azonban a szintén a Red Roomnál lévő Ursa Major rávette Epsilon Redet, hogy ne csak az emlékeinek egy cenzúrázott verzióját ültesse vissza Natasha elméjébe (ami történt a többi ügynökükkel), hanem minden egyes emlékét, aminek hála a nő tisztában volt kilétével, és a Red Room ellen fordulhatott. Natasha az elejétől kezdve tudott Bucky és Clint nyomozásáról, és próbálta megállítani azt (miután a srácok tönkre tehették volna a tervét), és ennek az érdekében folyamatosan áldozta fel Yelena Belove amnéziás klónjait – amiből a kezdeti lapszámokban az olvasó csak annyit lát, hogy minden fejezetben meghal egy nő.
A történet elején még tetszettek is az erőviszonyok – értékeltem, hogy Bucky és Clint egyenrangúként, sőt, talán maguknál feljebbvalóként is látták Natashát, aki viszont megmaradt személynek, és nem tárgyként kezelték. A fiúkat egyszerre hajtotta a Black Widow iránti tisztelet és az iránta érzett gyengéd érzelmeik, hiszen mindketten korábbi szeretői a nőnek. Vagyis igen, kezdetben imponált, hogy a történet erős, három dimenziós karakterként kezelte Natashát, aki (ugyan halálában), de a férfiak cselekedeteinek mozgatórugója (ami cselekedeteket azonban nem a bosszúvágy irányította).
Aztán alighogy Natasha „életre kelt”, jött a feketeleves: ugyanis végérvényében az egész története üzenete nem más, minthogy a nők így is, úgyis, kicserélhetők, és ennek semmi következménye nincs. Natashát klónozták, de visszatért, megint önmaga; a klón és az eredeti „verzió” között gyakorlatilag nincs különbség. Yelena gyakorlatilag futószalagon gyártott lény. Még maga Natasha is folyamatosan feláldozza ezeket a női, Yelena-testeket, mivel az, végérvényében kicserélhető, pótolható. Arról nem is beszélve, hogy a kérdéses nőalakok „létrehozása” teljes egészében férfi feladat: Natasha azért térhet vissza, mert Ursa Major (férfi) ráveszi Epsilon Redet (férfi), hogy minden emlékét adja vissza Natashának. Ursa Major biztatja arra is Widow-t, hogy szedje szét a Red Roomot. Vagyis hiába tűnik aktív cselekvőnek Widow, végérvényében a férfiak a karakterek, az alkotók, az „emberi lények”, míg a nők az eszközök, fegyverek, tárgyak, amiket nagyjából olyan könnyű kicserélni, mint egy pisztolyt. És ez azért egy nem túl jó üzenet.
Vagyis a Tales of Suspense abba a hibába esik, amibe előtte már számos képregény is, némelyik súlyosabban, némelyik kevésbé: bár úgy tesz, mintha ünnepelne egy női karaktert, mintha piedesztálra emelné, valójában képtelen személyként kezelni őt, mindössze csak egy tárgyat lát benne, amit fel lehet használni (és amiből szexuális gratifikációt lehet szerezni, bár ez az aspektus itt talán nem annyira erős). Szóval az író Matthew Rosenberg most vállon veregetheti magát, hogy felélesztette a Fekete Özvegyet, azonban valójában mást sem csinált, mint hogy kreált magának egy játékszert. (Ettől függetlenül a Tales of Suspense a maga nemében, mint azt már mondtam, teljesen korrekt alkotás.)
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
