Bevallom, Bobbi Morse-zal sem állok túl közeli kapcsolatban, mint karakterrel (leszámítva pár kis vendégszereplést például a Silkben vagy a The Unstoppable Waspban, csak az Agents of S.H.I.E.L.D.–ből ismerem), de szembejött ez a sorozat, ígéretesnek tűnt, úgyhogy lecsaptam rá. Ha nem is az év, de mindenképpen legalább a hét döntése volt.
Bobbi Morse, vagyis Mockingbird – a S.H.I.E.L.D. ügynöke, biokémikus, feminista – meghalt, majd feléledt, most pedig, mivel mind a Superhsoldier Serummal, mind az Infinity Formulával érintkezett, hetente jár a S.H.I.E.L.D. titkos földalatti klinikájára kivizsgálásra – amiért néha egy-egy akció kellős közepéről rángatják ki. Bobbit első körben szimplán idegesíti a dolog, utána viszont felmerül benne a gyanú, hogy az egyszerű óvatosságnál valami sötétebb, valami vészjóslóbb állhat a háttérben – és, mint ahogy az lenni szokott, hamarosan ki is derül, hogy igaza van.
Mondjuk a sorozat – pontosabban az első, ötrészes történetív – szerkezete ennél kicsit bonyolultabb: az első lapszámban Bobbi, maró gúnnyal megküzd az egészségüggyel és gyanakodni kezd; a második-harmadik-negyedik lapszám egy-egy akcióját mutatja be (amikben vendégszerepel Lance Hunter és Clint Barton), amikről aztán, felsőbb utasításra, mindig a klinikára kell rohannia, míg az ötödik lapszám újra a klinikán játszódik, és lezárja az ívet. Ezeket az epizódokat, ahogy azt az író, a zseniális Chelsea Cain Bobbinak címzett levele (mert egy kicsit döntögetjük azt a negyedik falat) állítja az ötödik rész elején, gyakorlatilag bármilyen sorrendben lehet olvasni, mivel mindegyik utal valahogy a többire, de akár különálló történetekként is felfoghatók. Ezt a nagyobb ívet még egy kisebb, három lapszámos sztori követte, ami – a Civil War II event tie-injeként –, amiben Bobbi (és, mint később kiderül, Lance) rész vesz egy geek-tematikájú luxus hajóúton, amire csakis azért megy el, mert valaki a hajón azzal kecsegtette, hogy olyan bizonyíték van a birtokában, amivel Clintet (aki a Civil War II alatt amúgy megölte Bruce Bannert) felmentheti a bíróság.
De őszinte leszek: itt nem is a nagy, átívelő sztori a lényeg. Jó, az is működik, ha nem is mindig tökéletesen logikusan, de képregénybe akkor is simán elmegy. Nem, itt az ördög valóban a részletekben rejlik – srácok, nem hiába neveztem Chelsea Caint az előző bekezdésben zseniálisnak. Már alapból az első nagyobb szál struktúráját imádom, azt, ahogy az egyes lapszámok egymásba folynak, és nem lineárisan, hanem egymásra támaszkodva adnak át egy teljes történetet – és ez még csak a jéghegy csúcsa. Valójában a két dolog, ami igazán megfogott, az a humor és Bobbi karakterizációja.
Nem hazudok, amikor azt mondom, hogy nem egyszer potyogott a könnyem a röhögéstől, miközben olvastam. Egyfelől persze ott van a verbális adok-kapok a karakterek közt – megvan, hogyan szívta mindig egymás vérét Bobbi és Lance a S.H.I.E.L.D.-ben? Na, azt úgy szorozzátok meg öttel – ez történik végig a képregényben mind Lance, mind Clint esetében. Ehhez jönnek még aztán Bobbi folytonos, csípős, és hihetetlenül helytálló beszólásai. De ez még mindig semmi (egek, úgy hangzok, mint egy teleshoppos eladó): a képregény tele van a háttérben megbúvó, általában szöveges (értsd: olyan kicsi, hogy rá kell zoomolni, hogy el tudd olvasni) poénokkal, plusz olyan extra panelekkel, amik kimutatnak a narratívából, amikhez lehet, hogy kell egy kis háttérinformáció, ám ha ez megvan, akkor az olvasónak biztos folyni fog a könnye a nevetéstől. Például: a gonorreáról olvasó Tony Stark, útmutató, hogyan kell berúgni egy ajtót, vagy éppen az, hogy a S.H.I.E.L.D. tudni akarja, járt-e az ügynöke az utóbbi időben Európában vagy éppen a negatív zónában.
És aztán ott van Bobbi maga, akibe már pár panel után beleszerettem. Az az igazság, hogy hiába fejlődünk, és haladnak a képregények is korral, még ma is sok szuperhősnő nem több egy tárgynál (a férfi tekintet számára) vagy a szimbólumnál, ahelyett, hogy rendesen kiforrott, valódinak tetsző karakter lenne (és az a szomorú, hogy amúgy sok olyan „erős női karakter”, akiket dicsőítenünk kéne, is az előbbi kategóriákba tartozik – mert attól még, hogy egy csaj szét tudja rúgni a rosszfiú seggét, még nem lesz jól megírt karakter). De Cain történetében Bobbi annyira valós, hogy meg se lepődnék, hogyha egyik este felhívna, hogy menjünk már, igyunk valahol egy kis Chardonnay-t, hogy panaszkodhasson az idióta exeiről, akiket valójában még mindig szeret. Bobbi okos, halálos, ugyanakkor ízig-vérig nő, a maga hibáival, erősségeivel és hóbortjaival, amiket kendőzetlenül felvállal, miközben mindent a kezében tart, játszva birkózik meg a folyton kotnyeleskedő pasikkal, és még attól sem riad meg, hogy felvállalja a szexuális oldalát.
Valamint igen, a történetnek azért van ideológiai töltete is – nem véletlenül látható Bobbi a nyolcadik lapszám címoldalán egy pólóban, amin az áll: „Ask me about my feiminist agenda”. Ez amúgy leginkább a harmadik lapszámban csúcsosodik ki, ahol néha már egy kicsit didaktikusnak is hat, ugyanakkor viszont kifejezetten érzékeny pontokra tapint rá – leginkább arra, hogy a társadalomnak nehezére esik emberi lényként kezelni a nőket és lányokat. Vagyis igen, van erősen feminista felhang, de pont annyi, amennyinek kell.
Úgyhogy egy szó mint száz: teljesen belehavarodtam Chelsea Cain Mockingbirdjébe, amiből kriminálisan kevés lapszám készült, és ami pillanatok alatt belopta magát a top 10 képregényembe – evör.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
