A korábban már kivesézett (akarom mondani: atomjaira szedett) X-Men Gold mellett jelen pillanatban az azzal egyidőben indult X-Men Blue viszi a Marvelnél a stafétát, ha mutánsokról van szó, viszont jó hír, hogy a sorozatot íróként jegyző Cullen Bunn narratív képességei, Marc Guggenheimmel ellentétben, túlmutatnak azon, hogy mindent laposra kell verni.
Míg a Gold központja a Xavier Intézet, ahol Kitty a főnök, addig a Blue a múltból a jelenben ragadt, eredeti X-Men csapat – vagyis a tinédzser Jean Grey, Cyclops, Angel, Beast és Iceman – követi, akik főhadiszállása Madripoorban található. A vezetői pozíciót a bevetéseken Jean tölti be, míg a csapat mentora nem más, mint Magneto, aki, bár a kulisszák mögül, de azon dolgozik, hogy beteljesítse Charles Xavier álmát, és bebizonyítsa az embereknek, hogy nem kell félniük a mutánsoktól. Legalábbis ez volt az alapfelállás, ám az elmúlt huszonhét lapszámban komoly változások történtek a sorozat lineupját illetően: az eredeti X-Men csapat jelen pillanatban az űrben kering (hála egy Venom crossover-eventnek), távollétük alatt pedig Polaris, Jimmy Hudson, Bloodstorm, Xorn, Gazing Nightshade és Daken (vagyis számos alternatív univerzumból származó és új karakter) viszi a hátán a címet.
Ami a történetet illeti, itt sem szeretnék annyira belemenni a sztoriba, mivel számos kisebb történetről van szó – azt viszont muszáj megjegyeznem, hogy bár valamilyen szinten Bunn is azt az egybefonódó történetvezetést alkalmazza, mint Guggenheim (A sztoriba becsatlakozik a B, B-be a C, stb.), sokkal jobban csinálja az utóbbinál. Bunn-nál sosem éreztem kapkodást, vagy azt, hogy egy történetszálat lógni hagyott volna a levegőben – ha valami lezáratlanul maradt, arról mindig érezni lehetett, hogy hamarosan vissza fogunk még térni hozzá.
Azért mégiscsak álljanak a fő történetszálak, címszavakban, a teljesség igénye nélkül: az X-Mennek meggyűlik a baja északon a Wendigóval, ami egybeesik az amnéziás Jimmy Hudson és pár alternatív univerzumbeli ellenfél megjelenésével (ami történetszál amúgy felvezeti a fő konfliktust is); feltűnik Bastion, egy Sentinel, aki legújabb hobbija, hogy próbálja megmenteni a mutáns fajt – de csakis azért, hogy kétszáz év múlva is legyen kire vadásznia; a Secret Empire alatt az X-Men megküzd New Tianban Emma Frostékkal; Madripoorban feltűnik egy új renegát mutáns-csoport, a Raksha, akik Wolverine tanítását követik, és ezért hajlandóak együttműködni az X-Mennel; a csapat több idősíkot is meglátogat, próbálva megakadályozni, hogy darabjaira hulljon az univerzum; Jeanék Venommal az űrbe mennek, hogy megmentsék Corsairt, Cyclops apját, akit legénységével együtt fogságba ejtettek. És mindeközben a legfontosabb történetszál: Bastion és Miss Sinister, összefogva Emma Frosttal, Sebastian Shaw-val és Havokkal azon ügyködik, hogy a mutánsok tegye domináns fajjá a Földön.
A történet ugyan kicsit lassan indul be (a Gold enyhén szólva megkérdőjelezhető minősége után féltem is kicsit miatta az elején), viszont pár lapszám után már gyönyörűen pörögnek az események. A történéseknek súlya van, a szereplők döntései és botlásai teljesen logikusak és átérezhetők (és itt még csak az a szexista felhang sincs jelen, mint Guggenheimnál), a sztori maga pedig egyszerre szórakoztató és hátborzongató – főleg most, ahogy kicsúcsosodni látszik a „Mothervine”–szál (genetikai kísérlet, hogy a mutánsok legyenek többen). Ez a szál amúgy nem csak végtelenül izgalmas, hanem arra is képes, hogy ne szimplán feketén-fehéren mutassa a dolgokat, hiszen újra és újra megvitatja a Mothervine-t létrehozók motivációit, rávilágítva azok kétségeire.
Végezetül pedig nem hittem volna, amikor elkezdtem olvasni a sorozatot, de talán a kedvenc szereplőm a Blue-ban nem más lett, mint Magneto. Az egysíkú gonosz kezdetéhez képest (a hatvanas évekről beszélek) Magneto egy hihetetlenül komplex és érdekes karakterré nőtte ki magát, ami ebben a szériában is remekül látszik. Bár a történet elején Jean a nézőponti karakter, és ezért első sorban az ő kétségeivel azonosulunk, ha Magneto motivációjáról és terveiről van, ám ahogy haladunk előre a történetben, úgy bízunk meg egyre jobban benne, és úgy válik egyre szimpatikusabbá, egyre megbízhatóbbá, egyre szerethetőbbé, és, igen, egyre vonzóbbá. (Komolyan, ahogy az újabb lapszámokban megküzdött Miss Sinisterékkel, folyamatosan az járt a fejemben, hogy Magneto szexi.)
Lezárásként tehát csak annyit szeretnék mondani, hogy szerény véleményem szerint az X-Men Blue magasan veri testvérsorozatát, mind struktúra, mind történetmesélés, mind ideológia, mind… nos, minden szempontból. Úgyhogy igen, kellemesen csalódtam a Blue-ban, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
