Azt már egy jó ideje tudjuk, hogy nem minden arany, ami fénylik, de az X-Men Gold most azt is bebizonyítja, hogy az sem feltétlenül jó, ami arany.
A három jelenlegi központi, színnel jelzett X-Men sorozat (Gold, Blue, Red) közül talán a szóban forgó Gold képviseli a főszálat – már csak azért is, mert a Gold csapatának, amit éppen Kitty vezet (mellette pedig ott van Colossus, Storm, Nightcrawler, Old Man Logan, és Rachel Summers) , a székhely a Xavier intézet. Ennek aztán, úgy látom, megvan a jó és a rossz oldala is: egyfelől ott van a presztízs, hogy ez a fő X-Men cím (ergo kvázi az itteni történések a legfontosabbak), másfelől viszont ott van annak a veszélye is, hogy, már bocsánat, de „ez a fő X-Men sztori, vagyis a név meg a fanbase majd viszi előre a történetet.” És sajnos úgy érzem, hogy Marc Guggenheim (igen, az Arrow-féle Marc Guggenheim) ennek az utóbbinak a csapdájába esett.
Nehezemre esne röviden összefoglalni az X-Men Gold történetét, mivel leszámítva Kitty és Colossus kapcsolatát, ami elég döcögősen, és csak félig-meddig kifejtve fejlődik mellékszálként, nincs igazán központi történet. Helyette Guggenheim (kétségkívül annak biztos tudatában, hogy, mivel a „fő” címen dolgozik, tuti kap majd negyven-ötven lapszámot) inkább egymásba fonott, kisebb történetekkel operál: előbb elkezdi az A történetet, majd annak a közepén a B-t, az A lezárása előtt elindítja a C-t, és így tovább. Ezzel elméletben még nem is lenne probléma, sőt, ezzel a módszerrel még azt is összetudja hozni, hogy egy-egy ellent talomba rak, és csak később húzza őket elő újra a kalapjából. Csakhogy hiába az elmélet, ha a gyakorlat nem működik.
Ugyanis Guggenheim történetvezetése a gyakorlatban úgy néz ki, hogy előbb felvezet valami érdekes szálat, aztán… rövidre zárja. Például viszonylag a sorozat elején behoz egy rejtélyes gyilkost, aki sorban öli a mutánsokat. Hamarosan azt is megtudjuk, hogy ez egy bosszúhadjárat, miután a férfi családja meghalt egy mutánsok kiváltotta esemény során. Azonban amint kezdene a történet csak egy kicsit is többsíkú lenni, amint úgy igazán érdekessé válhatna, már vége is van – a pasit legyőzték, vége. De például nagyjából ez igaz a sorozat (többé-kevésbé) központi gonoszára, a mutánsellenes lobbista Lydia Nance-re is, aki baromi érdekes karakter és hátborzongató gonosz lehetne, ha kicsit többet foglalkoznánk vele, és nem szorulna folyamatosan a margóra, mert éppen laposra kell valakit verni.
És akkor itt jön a következő problémám: úgy tűnik, Guggenheim számára az a történetmesélés csúcsa, ha a hősei valamit megoldhatnak izomból. Nem kell sokat gondolkodni, sőt, a következményekkel sem kell nagyon törődni, csak bunyózni kell. Egyszer például az X-Men szemtanúja lesz, ahogy egy idegen bolygón életre keltenek valami hatalmas (mármint méreteiben), ősi istenséget, aki aztán pár lapszámmal később (tulajdonképpen magyarázat nélkül) kiköt a Földön. Ahol aztán elpáholják. Mert hiába istenség, meg hatalmas, tulajdonképpen nem komplexebb, mint Godzilla (bár ezzel szerintem Godzillát sértegetem), ugyanis egyetlen mondata sincs, célja meg végképp nem, azt leszámítva, hogy romboljon.
De nem ez az egyetlen aspektusa a sorozatnak, ahol Guggenheim mintha harminc évvel le lenne maradva: viszonylag folytonos történetszál, hogy Rachel retteg, ereje bekebelezi majd, és ezért fél bizonyos lépéseket megtenni. Aztán amikor mégis megteszi ezeket a lépéseket és hirtelen megnövekszik a hatalma – ami amúgy egybeesik azzal, hogy összejön Kurttel –, akkor, bár tagadja, hogy bármi baj lenne, mi olvasóként már tudjuk, hogy valami gáz lesz. Már csak azért is, mert az X-Mennek szégyenletes története van, ha a szexuálisan ébredező, nagyhatalmú nőket nézzük – ugyanis ennek az elegye általában őrülethez, gonosszá váláshoz, és/vagy halálhoz szokott vezetni. Mármint a nyolcvanas években, és azt hinné az ember, hogy ezen már túl vagyunk – főleg azok után, hogy Dennis Hopeless olyan gyönyörűen szétszedte ezt a trope-ot a Jean Greyben. De úgy tűnik, mégsem – úgy tűnik, Marc Guggenheim erről nem kapta meg a szerkesztői körlevelet. (Az pedig már csak a jéghegy csúcsa, hogy amikor egy lakatlan bolygón ragadnak, ahol nem működnek Storm képességei, elég, hogy Logan kijelentse neki, hogy márpedig muszáj villámot generálnia, ahhoz, hogy ez két panellel később sikerüljön is neki. Mert ha egy férfi mondja…)
Mindent összefoglalva, bár az X-Men Gold elméletileg jelen pillanatban az X-Men franchise zászlóshajója, Marc Guggenheim kormányzása alatt bizony elég gyérül teljesít, ugyanis a nap végén problémás, időt múlt (női) karakterkezelés, az elején értelmesen megcsillanó, majd elhasaló történetszálak, és ész helyett üres erőfitogtatás jellemzi.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
