Hiraide Takasi: A macskavendég

„– Én azért nem veszem föl Csibit – mondta a feleségem (…) –, mert annak örülök, ha egy állat kedve szerint éli az életét. „

A macskavendég igazi kis gyöngyszem Hiraide Takasi japán költő tollából. Lírai hangon mesél az élet megfoghatatlan szépségéről és rejtélyeiről, amiket csak távolról csodálhatunk, és reménykedhetünk a megértésükben. Pont, ahogy a macskavendéggel teszi a házaspár, akiket örökbe fogadott.

Egy házaspár Tokió egyik csendes részén kis házat bérel, amelyhez hatalmas, a hagyományok szerint megtervezett kert is tartozik. Mindketten a harmincas éveikben járnak, szabadúszóként otthon dolgoznak. Kis konyhájukban egyszer csak megjelenik egy macska. Kisvártatva elmegy, de másnap megint jön, aztán megint. A házaspár finom falatokat készít külön neki, és amikor nincs ott, élvezettel idézik fel, mi mindent csinált legutóbbi látogatásakor. Vendégként kezelik, nem házi kedvencként. Hirtelen mintha új értelemmel telt volna meg a férj és a feleség élete több lett benne a fény és a szín, mígnem egy napon történik valami…

Nem sok japán könyvet olvastam eddig; az egyetlen korábbi tapasztalatom egy Banana Yoshimoto novelláskötet volt. Viszont ennyi is elég volt ahhoz, hogy feltűnjön, milyen különleges a hangulata, és ezt éreztem A macskavendégnél is. Nagyon tetszik az a nyugodt, merengő és békés hang, ami a japán írókat jellemzi – ha ez általánosságban jellemző rájuk, akkor sürgősen a Távol-Kelet felé kell fordulnom, mert én is egészen zen leszek tőle. Egyébként is szeretek olyan nemzetek íróitól olvasni, akiknek eltérő a kultúrájuk a miénktől, szerintem nagyon érdekes és jó megismerni egy ennyire különböző látásmódot. Persze az utalásokat nem mindig érthetjük, de előbb-utóbb úgyis belejövünk, és jó multikultik leszünk. A frissen megismert Tanabata ünnep például egészen elvarázsolt, biztos részletesebben is utána fogok nézni.

Aki izgalmakra vágyik, annak nem ez a könyv lesz a szíve csücske, mert az egész lassú és epizodikus, csak pillanatokra nyerhetünk bepillantást az író és felesége életébe, na meg a macskavendégébe. Nekem nem is hiányzott semmi nagy akció, jó volt elmerengeni azokon a gondolatokon, amiket felvetett. Érdekes, hogy mennyire belengi az egészet az elmúlás és az elengedés szelleme.

Olvasás közben felmerült bennem, konkrétan nem is a macska a legfontosabb ebben a könyvben – bár kétségtelenül nagy hangsúlyt kap az állatok szeretete és megváltoztatja a házaspár életét -, hanem a kert. Sokszor éreztem úgy, mintha Csibi cicával együtt ez is egyre inkább az életük részévé válna, hiszen törődtek vele és megismerték, ráadásul sok – viszonylag – fontos dolog itt történt. (Vagy csak bele vagyok zúgva a japán kertekbe.)

Nekünk is volt már macskavendégünk; nyaralás alatt is, itthon is, és volt, aki ide is költözött hozzánk, így különösen kedves volt a téma a pici szívemnek. Mivel a mi önkéntes lakásfoglalóinknak nem volt igazán szerető gazdija, így könnyen, maguktól megadták magukat a finom falatok és szeretgetés csábításának, szóval nem tudom, milyen lehet, ha tudod, hogy hivatalosan nem te vagy a cicád gazdája, bármennyire is szereted és jól érzi magát nálatok. Nagyon tetszett, ahogy az író felesége hozzáállt a dologhoz, szerintem szép volt, ahogy tisztelte a szabadságát, bár én biztos nem tudtam volna ellenállni, hogy szorosabbra fűzzem a kapcsolatot. De Csibiben pont az volt a szép, ahogy jött és ment, mindenkitől függetlenül, és úgy lopta be magát az emberek szívébe, hogy nem is igazán érdekelte.

A befejezés tetszett, jó volt megtudni, hogy született a könyv ötlete. Másra számítottam, de teljesen elégedett vagyok ezzel a cukormázmentes, őszinte és egyszerű történettel. Csodálatos hangulata van, jól esett elmerülni benne, pár órányi béke volt a rohanó hétköznapokban. És őszintén, milyen háziállat reprezentálhatná jobban az élet misztériumait egy macskánál?