Solo – Egy Star Wars Történet

“Hirtelen jó érzés fogott el.“

Amikor ezt a mondatot meghallottam az előzetesben, engem is elfogott egy kellemes, bizakodó érzés, de persze semmit sem mertem elkiabálni a csúfos nyolcadik rész után. Ezt a jó érzést tovább árnyékolja a sok negatív cikk, amik a főszereplő színész Alden Ehrenreich-rő szólnak és annak tehetségtelenségéről, hogy segítőt kellett fogadni mellé, mert nem ment neki a színészkedés. Továbbá a rendező csere és az utóforgatások sem tettek jót a Solo hírnevének. Ám anno a Zsivány Egyessel is ezt tették, az pedig bizony majdhogynem a Birodalom Visszavág szintjére lépett a rajongók szemében, nem hiába. Szóval azt kérdeztem magamtól a vetítés után, hogy kedves Disney, mi a fészkes fenéért kell lejárati a saját filmeteket, ami amúgy messze jobb mint a fő vonal története? Miért kell eleve kudarcra ítélni? Mi ez az őrült stratégia amit követ a Disney és mi rejlik a Soloban?

A történet a Shitek Bosszúja után, de még a Zsivány Egyes előtt játszódik. Han és barátnője Qi’ra (Emilia Clarke), Corelliáról akarnak elmenekülni, kiszabadulni az ottani zsarnok karmai közül és végre a saját életüket akarják élni. Azonban elszakadnak egymástól. Qi’ra ott ragad, Hannak pedig az egyetlen esélye, hogy beteljesíti a vágyait vagyis, hogy pilóta lesz, hogy aztán visszamehessen Qi’ra-ért.

Amit le kell szögezni elsőre, hogy a Solo egy Star Wars film. A karakterek nincsenek kifordítva önmagukról, nincsenek meggyalázva, és végre megvan bennünk az az érzet, hogy ennek közé van a régi filmekhez, talán van egy kis köze Lucashoz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak az a jó, amit George Lucas készített, hiszen a hetedik részben rengeteg jó ötlet, potenciál, nagy lehetőségek voltak, de a nyolcadik rész… Ebbe később menjünk bele. A Solo visszahozza a hangulatot azt, ami igazán hiányzott, nekünk a Star Wars filmekből, amit utoljára csak a Zsiványban láttunk. Képes volt az Erő folytonos emlegetése nélkül Star Wars filmé válni, úgy, hogy egy fénykardpárbajt nem láthattunk, hiszen bemutatta a Réges- régen részét, a messzi messzi galaxisnak, vagyis a vagány gengszter, bandákba verődő, seftelős, cinkelős részét, ahol nem bízhatsz senkiben, mert a szemed is kilopják, ha nem vigyázol. Mocskos, poros alvilág, nulla pompa, vagy ragyogás, mindenki önző, kapzsi és egyedül magával törődik. Erre itt egy srác a csatornából, és az álmait kergeti, egy jobb élet reményét.

Fura volt ezt a Han Solot látni. A naiv, mindenkiben megbízok srácot, túl jóhiszemű, túl jószívű de azért hittem el, mert élete ezen szakaszában még nem edzette meg annyira az élet, hogy egy kicsit magának való, befelé forduló férfi legyen. Bár az utcán nőtt fel nélkülözve, mégis az áradt belőle hogy nagyon pozitív, lelkes tettre kész és szerintem pontosan innen indult, ilyen felszabadult érzésekkel az a Han, akivel a negyedik részben találkoztunk, annak idején először. Arra számítottam, hogy a híreszteléseknek megfelelően Aldenen valóban játszódni fog, hogy köze sincs Han karakteréhez, de nem. Beleélte magát, pimasz, ugyanakkor az előbb felvázolt lelkes fiatal is ott volt benne, sőt felfedeztem pár Harrison Fordtól ellesett kézmozdulatot illetve grimaszt is. Tehát nekem semmi problémám nem volt vele, ahogy a többi karakterrel sem. Chewie teljesen önmaga volt. Kisé agresszív, bizalmatlan, de a szeretetteljes óriás, akinek mindent megér a barátsága, és ennek az örök barátságnak a kezdetét nagyon jólesett látni, ami tegyük hozzá humoros és izgalmas is volt! A Woody Harrelson alakította Tobias Beckett egy igazi lókötő, bár a gyász érzése valahogy kimaradt neki, amikor annak játszódnia kellett volna, mert, hogy bizony a Zsivány példáját követve itt is elbúcsúztunk pár újonnan megismert karaktertől, ami nem volt baj, sőt, súlyt adtak a cselekménynek. Érződött, hogy ez bizony az a világ, ahol bármelyik pillanatban rosszul sülhetnek el a dolgok és akkor bizony vége van. Paul Bettany látszólagos főgonosza, Dryden Vos is megfogott, mert ugyan nem ő lesz az univerzum legnagyobb gonosza, attól még egy undorítóan tenyérbemászó, aljas kis férget sikerült a vászonra vinni, aki nekem nagyon tetszett. Sok ilyen emberrel sodor össze az élet manapság, hogy az arcodba mosolyog, majdhogynem aggódik érted, mint egy jó barát, aztán közi veled, hogy ki fog nyírni, ha nem teszed, amit mond. Igazi lelki terrorista, aki élősködik mások problémáin várva, mikor hajthatja fel a legnagyobb hasznot belőle. A másik kiemelendő karakter Qi’ra, akiről azt mondják, hogy semmilyen kémia nem volt közte és Han között. De kérdezem én, mit várunk egy olyan nőtől, aki elképesztő megpróbáltatásokon ment keresztül, hogy ne a csatornában kelljen megrohadnia? Én nem vártam több egymásra hangoldósát, ez a két fiatal eltávolodott egymástól, nem háborodtam fel, hogy nem ugrottak egymás nyakába. Persze Han próbálkozott az elején, de aztán belátta felesleges, már nem tudnak ismét egymás életébe tartozni. Ezt pedig szerintem jól hozzák a színészek.

Talán csak akkor fog erősebben érződni a mások által sokat hangozhatott súlytalanság, vagy a drámai vonal hiánya, amikor újra megnézem, de nekem már annyira nincs kedvem ezen élcelődni, meg szívfájdítani magam. Lehet volt egy két olyan pont, ami nem volt odaillő, mint például Lendo (Donald Glover) robot társnőjének jogi mozgalma – köszi az aktuális társadalom kritikát Disney, de még mindig nem szomjazom ilyesmire egy Star Wars filmben – de például maga az alap történet vonal, mely a koaxium megszerzésére irányul, mérföldekkel izgalmasabb, mint ami a nyolcadik részben zajlik… Persze, nem olyan izgalmas, mint a Zsivány Egyes Halálcsillag terveinek ellopása, de legalább, nem a csúnya Birodalmiak ellen kell menni megint, mint mindig. Szóval bele lehet kötni a fő történetbe, bele lehet kötni Aldenbe, aki szerintem akkor is kitett magáért, lehet zsörtölődni a kötelező Disney elemeken, ha egyszer szórakoztat a film. Leköt, nem unalmas és nem úgy jössz ki a moziból, hogy az ismert és szeretett karaktereidet kidobták a szemétdombra. Lelkesen és elégedett sóhajjal jöttem ki, úgy, hogy ezt még egyszer látni akarom, akár többször is.

Az egyetlen dolog ami esetleg savanyú száj ízt hagyhat maga mögött az a film végi csavar, aminek nagyon örültem. Kiakadtam, de örültem és az hordozhatna magában egy folytatást, de hogy, meg minek, és amúgy is kivel? Szóval az csak úgy bedobták hal eleségnek, hogy csámcsogjunk rajta, meg hogy menő legyen, de sajna az a vonal zsákutca, amit én nagyon sajnálok.

Összegezve: A Solo szórakoztat. Nem, nem fogod Harrison Fordot fiatalként látni, de legalább működő képes a története, elhelyezkedik a világban, és tágítja azt új bolygókkal és élőlényekkel, jó a felütése, láthatjuk az ikonikus pillanatokat, mint Chewie és Han megismerkedése, a Kessel futam. Kapunk egy nagyon színvonalas Landot, és az új karakterek is többé kevésbé maradandóak. Persze kissé szomorú, hogyha egy Star Wars filmről már nem kell elmondani, hogy trágyadomb, akkor az már jó, de a Solo akkor is beállhat a nagyok sorába, picit a vége felé, de akkor is befogadjuk! És, hogy mi ez az őrült taktika amit a Disney alkalmaz, hogy kis híján a saját filmjeit járatja le? Nos, úgy tűnik a Spin-off filmek jobban sikerülnek, mint a fő vonal, aminek bizony hoznia kéne a rengeteg pénzt –az a szomorú, hogy hozza is, csak a rajongók szemében felháborító – , és azért ócsárolja a saját filmjeit ezen a vonalon, hogy a fő éra filmjeit még inkább fényesebbé tegye. De hát ha egy szép porcelán edényben feltálalsz egy adag ürüléket, az attól még az marad…