Anne Rice neve egybeforrt az idő során a vámpírtörténetekkel, melyek közül nem is egyet filmvászonra vittek. Csak hogy kettőt említsek, itt van mindjárt az Interjú a vámpírral vagy A Kárhozottak királynője. Mindkettő fantasztikus alkotás. Azon ritka – számomra legalábbis – jelenség képviselői, ahol a film van olyan jó, mint a könyv (bár utóbbit még nem olvastam). Anne Rice neve azonban nem egyenlő azzal, hogy vámpírtörténet, hiszen itt van egy másik misztikus, véres, szerelmes, egyenesen Egyiptomba repítő, A múmia címet viselő történelmi kalandregénye.
„Egészen addig nem tudhatjuk meg, milyen érzelemmel viseltetünk azok iránt, akiket szerettünk, míg el nem veszítjük őket.”
A múmia az 1910-es években, az I. világháború idején játszódik, bár való igaz, hogy ez a momentum csak két elejtett mondatból derült ki. Az egyikben az évet (1914) említik, a másik alkalommal pedig magát a háborút hozzák fel. Azonban a történet szempontjából ennyi éppen elég, sőt akár azt is elég lenne tudni, hogy valamikor a 20. század elejére repített az író. Még az sem nyomott számomra túl sokat a latba, hogy főszereplőink jómódú angolok. Ami sokkal, sokkal fontosabb, hogy Lawrence Stratford kutató-egyiptológus az évszázad felfedezését teszi akkor, amikor megtalálja II. Ramszesz, a történelemből igen jól ismert uralkodó nyughelyét. Nem véletlen nem írom, hogy sírboltját, mivel a hely, ahol Ramszesz földi maradványai pihennek inkább hajaz egy könyvtárra vagy egy dolgozószobára. Milyen furcsa igaz? De mi lesz még itt később, amikor Ramszesz múmiája egyenesen Londonba utazik Julie Stratford (Lawrence lánya) otthonába, mielőtt még átadnák a leleteket a British Museumnak. Aztán hogy a történet még érdekesebb fordulatokat vegyen miután visszautaznak a főszereplők Egyiptomba, a képbe belép Kleopátra is. Bonyodalom, bonyodalom hátán, gyilkosságok, szerelem és cselszövések. Többek között ezt kínálja Anne Rice könyve.
Igaz, A múmia cselekménye talán nem a leggyorsabban indul be, holott rögtön az elején tanúi lehetünk egy alattomos gyilkosságnak, mégis én úgy éreztem, hogy a könyv második része jóval pörgősebb az első felénél. Persze ez nem azt jelenti, hogy a történet lassúcskán indulna be. Inkább úgy tudnám leírni, hogy az eleje valamivel nyugodtabb, mint a vége.
„Hogy megértsük ezt a világot, az a mi feladatunk, ugye? És mégis, még a legegyszerűbb dolgok is kisiklanak a kezünk közül.”
Majd’ minden szereplőnél megfigyelhető bizonyos mértékű karakterfejlődés.
A női főszereplőt, Julie-t kedveltem, de nem tudnám azt mondani, hogy egy olyan karakter, aki ízig-végig harcos amazon. Ezzel szemben okos és állhatatos. Ugyan sok van benne a kor szellemiségéből és bár a századeleji elvárásoknak éppen nem felel meg – kifejezetten lázad ellenük -, mégis ennek ellenére úgy éreztem, hogy Julie egy esendő hölgy.
Azonban a férfi főszereplő első pillanatban levett a lábamról. Okos, erős, férfiasan jó kiállású és bár nem mentes a hibáktól, mégis felvállalja azokat. Határozottan ő volt a kedvenc karakterem a történetben. Itt jegyezném meg, hogy Anne Rice nagyon is tudja, hogy milyen egy jó pasi.
Az én elvárásaimnak a kötet szerkesztése is abszolút megfelel, mivel az eseményeket két nagyobb részre osztva, ezen belül pedig fejezetekre bontva lehet követni. Azonban akár hosszabb, akár rövidebb fejezetről legyen is szó, még itt is rövidebb részekre tagolt a szöveg, ami által nem okozhat problémát, ha csak 10-15 percnyi idő jut az olvasásra.
„Intellektusunk – lelkünk, ha úgy tetszik – nem tartózkodik a húsunkban, benne szunyókálva, mialatt az véglegesen szétrothad. Vagy a lét egy magasabb szintjére kerül, vagy mindenestül elpusztul.”
Imádom, ahogy az írónő fogalmaz, ráadásul fontos életigazságokat is fel lehet lelni a sorok között. Észrevétlenül hívja fel a figyelmet ezekre a dolgokra úgy, hogy egy-egy szereplő szájába adja a szavakat. Továbbá olyan kérdéseket ad hozzá a történethez, mint az élet és a halál közötti választás lehetősége, vagy hogy milyen befolyással lehet az ember személyiségére az, ha hatalmat kap ezen döntések meghozatalára. Valamint az is biztos, hogy képes úgy írni, hogy az olvasó érdeklődését fenntartja, senki sem fogja azt érezni, hogy a történet unalmas. Ebben a magyar fordítónak, Babits Péternek is jelentős szerepe van. Habár ez a kötet volt az első fordítása, amit a kezembe vettem, ez alapján úgy gondolom, hogy minőségi munkát ad ki a kezei közül.
„Néha – folytatta Elliott – úgy képzelem el a mennyországot, mint határtalanul roppant könyvtárat korlátlan mennyiségű olvasnivalóval, tanulmányozásra váró festmények és szobrok özönével. Olyannak látom, mint a tudás óriási kapuját. ”
Anne Rice múmiáját azoknak ajánlom, akik kedvelik a misztikus Egyiptomot, szeretik a nem hétköznapi, kissé mágikus történeteket, nem vetik meg a kalandot, a gyilkosságot, az erotikát és a sorok között megbúvó, gondolkodásra serkentő lehetőségeket is szeretik felfedezni. A tinédzsereknek annyira még nem, inkább a felnőttek korosztályának lehet kedvelt olvasmánya. A történetnek nem csak szórakoztató feladata, de úgy gondolom, hogy igen érdekes üzenete is van, amit mindenki a saját maga személyiségének megfelelően fedezhet fel olvasás közben.
Szerző
Trackback/Pingback