“Egy hazugság a végén igaznak bizonyulhat, egy ígéretet meg lehet szegni. A különbség talán annyi, hogy annak, aki egyszer megszeg egy ígéretet, minden ígérete gyanússá és értéktelenné válik, míg ha egy hazug egyszer véletlenül igazat mond, attól még nem vesszük szentírásnak az összes kijelentését.”
A vörös királynő megindította a bábuit a sakktáblán…
A Bolondok hercegében elmesélt vérfagyasztó kalandok során Jalan Kendeth, a gyáva és élvhajhász herceg és Snorri ver Snagason, a megkeseredett viking harcos szert tesz Loki kulcsára, amely minden ajtót ki tud nyitni, és amelyre a Széthullott Birodalom legveszedelmesebb erői vágyakoznak – köztük maga a Holt Király.
Jal csupán haza szeretne térni a nőkhöz, a borhoz és az élet egyéb örömeihez, de Snorrinak célja van a kulccsal: ő az alvilág kapuját keresi, hogy szélesre tárhassa, és visszahozhassa családját az élők világába.
A kettejüket összeláncoló varázslat miatt a herceg kénytelen Snorrival tartani veszedelmes útján. Váratlan útitársként csatlakozik hozzájuk Kara, a tüzes völva, akinek szintén megvannak a saját kifürkészhetetlen céljai.
Mark Lawrence szerencsére még soha nem okozott csalódást, ezúttal is hozta a megszokott – és elvárt – színvonalat és hangulatot. Szerencsére nem esett abba a hibába, ami a trilógiákkal gyakran megesik, vagyis hogy a második rész egyfajta átkötőként működik a felvezetés és a nagy finálé között, ahol csak tengünk-lengünk, és jóval gyengébb lesz annál, amire az olvasók számítanak. Lawrence szerencsére kiküszöbölte ezt a hibát, és a karaktereit is sikerült elmélyíteni, mind Jalan, mind Snorri árnyaltabb személyiséget kapott.
alan még mindig nagyon szórakoztató és olyan kis hülye; de érdekes, ahogy ébredezik benne a hősiesség, annak ellenére, hogy annyira ragaszkodik az önzőséghez meg a lustasághoz. Néha szívesen megcsapkodtam volna, hogy szedje már össze magát, de alapvetően szeretem.
Snorri továbbra is az egyik kedvenc vikingem, a küldetése lehetetlensége ellenére is teljesen megértem a motivációját, és szurkolok neki. Kicsit sajnáltam, hogy ebben a kötetben kevesebbet szerepelt, de gondolom a következő rész majd kárpótol.
Hőseink mellett a Vörös királynő múltjába is bepillantást nyerhettünk, ami nagyon jót tett a történetnek, sokkal jobbak az árnyaltabb karakterek, mintha csak egydimenziósak lennének. Biztos sok izgalmas titok lappang még ott.
A frissen megismert szereplőket, Karát, Tuttugut és Hennant is szerettem, utóbbi kifejezetten aranyos kölök, Kara, a völva meg kissé titokzatos, már ami a szándékait illeti, de én biztosra veszem, hogy nem áll át a sötét oldalra. Bár ugye ki tudja, melyik a sötét oldal…
Ami a történetet illeti, az kellően mozgalmas, nekem az a rész is tetszett, amikor északon mászkáltak, olyan hangulatos volt; ezért picit sajnáltam, amikor visszatértek délre, de gyorsan meg is gondoltam magam, mert akkor jöttek csak az igazi izgalmak. Az író kap is egy piros pontot az atmoszféráért, még mindig nagyon szeretem a vikinges, sagákra hajazó hangulatot.
Mivel hatalmas függővéggel ér véget, nem is lehet kérdés, hogy valaki itt félbehagyja. A Vörös királynő még nagyon sok izgalmat tartogat a tarsolyában.
Szerző
- Szerkesztő
Korábbi cikkek
Könyv2022-03-30Boldizsár Ildikó: Amália álmai
Igaz történet alapján2022-03-16Jung Chang: Vadhattyúk
Könyv2022-03-02Leïla Slimani: Altatódal
Könyv2022-02-02Sarah Winman: Csendélet
